Beléptünk a kapun és mivel gyönyörű napsütéses idő volt, a terasz felé vettük az irányt. Alig volt vendég. Előttünk egy motoros srác beszélt a pincérrel, ő is kint szeretett volna leülni. Eleinte nem nagyon figyeltük, később tűnt csak fel, nem nagyon kultiválták, hogy egyedül a teraszon üljön. 4-6 személyes asztalok voltak kint, a jobb sarokban egy kettes. A pincér közölte vele, hogy a négyeshez úgy ülhet le, hogy mellé fognak ültetni idegeneket. Erre -logikusan- megkérdezte, hogy a ketteshez leülhet-e egyedül. Mire a háta mögött álló rövid hajú pincérnő úgy, hogy a vendég nem látta, gúnyos mosollyal: oda neeeeeeeem. . . . . . Egyik asztalon sem volt foglalt tábla! Végül egy négyeshez ült. Ekkor következtünk mi. Az ebédelni szeretnénk mondatom után a "teraszon? ", volt a pincér kérdése. Mi a franc van itt? -gondoltam- valami tiltott zónába cseppentünk? Autóbusznyi turistát várnak? Vagy öt lépéssel többet kell megtenniük a terasz felé a fájós csülkeikkel? Majd nekünk is elmesélte, úgy tudunk leülni ha egy négyes, vagy hatos asztalhoz ülünk és mások is leülnek mellénk. A kettest fel sem ajánlotta. Gondolom az valami VIP, valódi mamutfenyőből faragott faasztal ritkaság lehetett, holttengeri sóval és indiai gyerekek által kézzel hímzett szalvétával. Mást nem tudok elképzelni. Tehát vagy ez a megoldás, vagy bent egy kis asztal -mondta-. Elindultunk befelé, de ahogy a páromra néztem tudtam, itt ma nem fogunk ebédelni. Ő közben megkérdezte a pincértől: miért nem csinálnak kisebb asztalokat? Beléptünk, a minket kísérő pincér rámutatott egy két személyes asztalra "ide lehet ülni jó? " Majd kifordult. Azt nem vette észre, hogy a háta mögött mi is kifelé indultunk, mert ilyen pocsék hangulatban nem óhajtottunk maradni. Ekkor odafordult a másik "kedves" pincérhez és ismételve a kérdésünket gúnyosan odavetette: "hallod? miért nem csinálsz kisebb asztalokat? "
Hangosan elköszöntünk. Az egyik pincérlány a viszláááááááááát formulát választotta, a többiek csak simán, vagy nem, de már nem érdekelt. Nem voltunk udvariatlanok. Nem ugráltattunk senkit. Nem kértünk lehetetlent. Ketten szerettünk volna ebédelni, egy ÜRES! vendéglőben. Ilyen pofátlan, udvariatlan, gúnyos társasággal még nem találkoztunk. Az döbbentett meg igazán, hogy olyan pincérnő is bunkó volt, aki azelőtt többször kiszolgált minket. Csak a borravaló a lényeg? Egyébként köpünk a vendégre? Nem értem, hogy engedhették ezt meg maguknak? Nem volt jellemző erre a helyre. Vagy csak nem tudtuk? Eddig is összebeszéltek a hátunk mögött? Vigyorogtak? Gúnyos megjegyzéseket tettek csak nem vettük észre? Ennyire megy a szekér? Azt hiszem ezt a kérdést nem fogjuk boncolgatni. Van még Budapesten sok jó étterem, ahol a vendég kényelme és kívánsága a fontos. Sajnálom. Szegény Földes Józsi. . . . forog a sírjában.
