A hal jó, a ragu jellegtelen, elbírt volna kicsivel több fűszert. A tészta viszont elázott, túlfőtt, ami egy kültelki kifőzdében is szégyen. Két kedves, fiatal pincérnő dolgozik össze, felváltva jönnek az asztalhoz, veszik fel a rendelést, hozzák az ételt, italt, a számlát. A végén kérdezi az egyik, meg voltunk-e elégedve. A férjem gyanújára, miszerint a halászlé vegyes halból készült, azt mondja, lehet. (? ? ? ) A tányér szélén sorakozó szálkák láttán csak hümmög, az én tányéromon maradt nagy kupac tésztára olyan szomorúan néz, hogy megsajnálom. Sört iszunk az ebédhez, a párom egy korsó Sopronit, én egy pohár belga meggysört. A számlában ez utóbbiból is egy korsó szerepel. Nem egy nagy tétel, de ez már a sokadik bosszantó apróság. Szóvá tesszük, a hölgy állítja, hogy korsó volt az is. Mutatom a csinos 2,5 decis poharat, ez meggyőzi. Kérdezi, elég-e, ha kézzel javítja a számlát, levonja a különbözetet. Persze, hogy elég. A borravaló sajna elmarad. A szomszéd asztalnál dicsérik a bélszínt, kifelé menet pedig nagyon guszta göngyölt húst látunk egy vendég tányérján. Lehet, hogy nem halételt kellett volna választanunk a Halászkertben?
