Négy-öt kör után találtunk egy helyet, mert éppen kitolatott valaki a zsákutcák egyikéből. Sétánk elején eszembe jutott az ismert dal pár sora: „Dunaparti csónakházban, nagy a jókedv minden nap. Úszik az ember boldogságban és a jó Duna víz simogat. ”. Ám az éneklést feledtette a bevezetőben leírt kép, hiszen az űrhajó romjaira emlékeztető hatalmas épület magasodott fölénk. „Ez meg mi lehet(ett)? ” hangzott el a kérdés. Egy lepusztult, hat emeletes valami állt az út végén, megkönnyítve azt, hogy visszataláljunk majd az autóhoz. Biciklisek cikáztak a gyalogosok között és maga a „járda” is bokatörő volt. A Postás Üdülő csontváza nem sok jóval kecsegtetett és nem ez volt az egyetlen ilyen elhanyagolt szálloda a parton. Ám a Római part nem okozott több csalódást. Semmivel sem összehasonlítható hangulat fogadja az ideérkezőket. A romkocsmákba oltott Balatonparti sétányok életérzése keríti hatalmába pillanatok alatt az embert. Mint ahogy a kihelyezett táblák is kérik, kerékpárral és gyalogosan érkezők remekül megvannak egymás mellett, és még a kutyásoknak sem kell félteniük négylábú pajtásaikat. A legtöbb hely ebbarát. Nem csak ők juthatnak egy kis felfrissüléshez, de egy tucat, kisebb-nagyobb vendéglátóegység kínálja étkeit végig a parton. Bár több helyen ki van írva az kínálat, az keringő illatok beillenek cégéreknek is. Aki itt jár a levegőbe szimatolva máris kész étlapot kaphat: kézzel készült hamburgerek, grillrácson sült húsok, olajban ropogossá vált krumplik, és panírozott halak a főbb alaptételek. Mi is ez utóbbi miatt jöttünk ide. Oda-vissza végig sétáltunk a csónakházak mellett és kisebb családi kupaktanács után döntöttünk a Haraplak büfé mellett. Nem ez a hely a legszínesebb. Nincs közvetlenül a vízparton. Még csak nem is itt a legolcsóbb a hekk, de nem is a legdrágább. De nagyon szimpatikusak voltak az emberek a pult mögött és folyton mosolyogva vették fel az először csapongó, kicsit hezitáló rendelésünket. A vége két nagy pohár limonádé, egy üveg víz és egy korsó sör. Na és négy darab, kisebb hekk. Köretnek sült krumpli, saláta, csemege uborka és két szelet igazi házi kenyér. A halacskáink úgy negyven dekásak lehettek és istenien voltak fűszerezve. Gyerekkoromban úgy tanultam, hogy ha halat eszek, csendben kell maradni, nehogy félrenyeljem a szálkát. A hekkben szokták mondani, nincs szálka, de azért figyelmesen eszegeti mindenki. Hát itt nem ezért volt csönd. Egy szót sem ejtettünk, csak elégedetten hümmögtünk amíg öt-hat falatot nem tömtünk magunkba. Utána is csak az ételt dicsérő szavak hagyták el a szánkat. Nem volt agyon ízesítve, szinte olvadt a egy-egy filé az ember nyelvén. Ha azt mondom, hogy egy falat sem maradt a papírtányéron, akkor nem írom le pontosan, a látványt. Ujjhegyeinkkel a legutolsó morzsát is felszedegettük, hogy tényleg ne menjen pocsékba semmi. Most nem desszerttel, hanem a szokásos két kávé és egy cappucino kombóval zártuk le a lakománkat. Még az élénkítő nedűinket szürcsölgettük a Duna lassú sodrásában bukdácsoló csónakokban gyönyörködtünk, hálát adva magunkban a büfé dolgozóinak és bennem tovább szólt a Szenes Iván szerzeménye:
„ … Olyan szép a Dunán,
Ilyen nyári délután,
De vidám ez a csónakház. ”
