A mi hangulatunk jó volt. Egy-egy pohár száraz pezsgővel akartunk kezdeni. Hogy félszáraz volt, amit kaptunk vagy félédes, abban megoszlottak a vélemények. Persze (? ) már kitöltve hozták a langyos italt, az üveget nem láttuk, nem lett volna sok értelme reklamálással kezdeni az estét. Előételként velős pirítóst kaptunk lilahagymával, aztán mindenki étlapról rendelt. A házigazdák javaslatára többen megkóstolták a tárkonyos jérceragu levest, mindenkinek ízlett. Roston sült harcsafilé (a fogas elfogyott), babgulyás, rozé kacsamell, grillezett kecskesajt, gyerekmenüben rántott csirke, desszertnek pedig hatalmas túrógombóc, és többféle palacsinta került még az asztalra. Lehet, hogy valamit kihagytam, de úgyis csak a saját ételemet tudom értékelni. Az én választásom a juhtúróval töltött, rántott karajra esett, kevert saláta körettel. Kicsit száraz volt a hús és a panír is, de nem volt rossz. A tálalás sajátságos és nem túl guszta. Ahelyett, hogy a salátaágyra tették volna a húst, a hangyányi balzsamecettel megcsöpögtetett, jellegtelen salátát egy külön tálban hozták, abból lehetett átkotorni a másik tányérra, amin nem volt elég hely. Így nehéz volt együtt enni a húst a körettel. A kiszolgálás barátságos volt. Talán túlságosan is. A pincér erősen túltengett, néha bekapcsolódott a baráti-családi beszélgetésbe. Lehet, hogy ezt a törzsvendég házaspár miatt érezte megengedhetőnek, de nekünk, „idegeneknek” kicsit sok volt. Alighanem a régi, jó viszonynak köszönhető az is, hogy kb. össze-vissza hozta a köreteket, a karikaburgonya (roseibni) helyett hasábot, vegyes köret (rizs és hasábburgonya) helyett csak az utóbbit. A pezsgőt már említettem. Számíthatott rá, hogy egy „nem baj, nem érdekes” legyintéssel túllépnek rajta az érintettek. (Mostanában több „nagy nevű” étteremről olvastam nem túl hízelgő értékelést, és az az érzésem, ezek a békebeli, patinás vendéglátóhelyek mintha a régi, jó hírükből akarnának az idők végezetéig megélni. Pedig a színvonalat is tartani kellene. )
