Kezdődött azzal, hogy mikor azt mondtam neki: „Szeretnék két dolgot megkérdezni”, ez volt a válasza: „Az sok lesz” – így a lazának hitt, de a vendéget azonnal lekezelő ellenszenves hangnem. Ekkor, a rendelés felvételénél a kislányunk a kerti játszósarokban elesett, sírni kezdett, persze mindketten feleségemmel odaszaladtunk hozzá – nem gondoltuk, hogy ezzel végzetes hibát követünk el. Onnan kezdve a fölényes fazon ránk se bagózott, amikor szóltam neki, hogy folytatnánk a rendelést, hetykén ránk mordult, hogy ő most nem ér rá, mert épp egy új, nagyobb lélekszámú társaságot fogad. Fél perccel később felszólított, hogy üljünk át másik asztalhoz, mert mi csak hárman vagyunk, ők meg kilencen és szükségük van az árnyékos helyre. Különben is, ma sok a vendég és mi csak foglaljuk ezt a szép nagy helyet. Ekkor döntöttük el, hogy itt nem fogunk ebédelni. Közöltem vele, hogy ez a kritikán aluli hangnem nemhogy felháborító, de még egy katonaiskolában is aggályos volna. Ő meg közölte, hogy én vagyok a bunkó, mert a rendeléskor otthagytuk őt. Vagyis ahelyett, hogy megkérdezte volna, nem esett-e a gyerekünknek komoly baja és segíthet-e valamit, úgyszólván leteremtett, amiért magára mertük hagyni 2 percre. Ez a fajta embertelen tahóság mindenütt durva – de egy vendéglőben a vendéggel már-már groteszk. Mikor végül felálltunk és távoztunk, kifizetve az italokat, boldogan vették tudomásul, hogy végre leültethetik a helyünkre a kilenc fős társaságot, szinte repestek örömükben, hogy sikerült elüldözniük minket. Egyszerűen azóta nem értem, hogy ez a hely miért és hogyan üzemel. Ha éhen halnál, se térj be ide.
