Pusztult, érdektelen büfék, ilyen-olyan food-ok erre meg arra. . . semmi bizalomkeltő semerre. Aztán, némi gyaloglás után, hát itt ez a büfé-sor, mindenféle speciális evővel meg ivóval, egyenasztalokkal, SZOT-üdülős közönséggel. Persze, persze, tudom. . . Találtunk is egy lángosos részleget, azonnal kértem két sajtos-tejfölöst, megkérdeztük, hogy jókor, időben jöttünk? Mert a végén talán még innánk is valamit. A konyhában egy olyan néni küzdött a sercegő zsírral, mint az "Eszeveszett mesék" című argentin filmben a gyilkos konyhai személyzet. A fekete trikós és hajú lány bőséggel megszórta sajttal a terméket, meg is kaptuk, egyiket fokhagymával, mutatta, melyik, a másikat meg nem. . . azután fogta és lehúzta a redőnyöket, vagy becsukta az ablaktáblákat, gyakorlatilag bezárt. A többi bolt a büfésoron nem zárt be, csak ez. Kerestem volna szalvétát, sót, jobban esett volna, de nem volt mit tenni. A tejföl valószínűleg eléggé vizezett volt, teljesen átitatta a lángost, összefolyt egy puha masszává a tészta, meg ami rajta volt. Valamennyit azért megettünk belőle. Azután otthagytuk a vizes, piszkos padokat és hazajöttünk.
