Családi csárdácska a faluszélén

Már amikor Szigetvárra mentem, akkor bevéstem a fejembe, hogy na, itt van ez a csárda, aztán, ha máshol nem, hát majd itt ebédelünk. És jól is gondoltam, mert Szigetvár olyan kihalt volt, mint a török idők után, hogy semmi, de semmi nem volt nyitva, így aztán egy séta után visszataláltunk Botykapeterdre, ahol az apró faluban, két étterem is nagylángon működött. Ideálltunk, a csárdához. Hely volt, nem túl sok, de láthatóan a népek sűrűn enni járnak ide. Ez valami családi vállalkozás lehet, olyan nem igazán szakavatott, mint inkább szomszédasszony, szomszédember személyzettel, nem baj, ettől még akár jól is lakhatunk, gondoltam. Májgombóc leves: hát ez egy tipikus erőleves volt, mondhatnám nagyüzemi kocka vagy zacskó következménye. homogén, tiszta lé, semmi sem főtt benne, csak az előregyártott, rúd alakú májgombóchengerből levágott egyendarabkák. Meleg volt, ehető volt, nem nehezteltem érte. Ilyen helyen jó a pacal, gondoltam. Azt kértem. Amúgy tényleg jó is volt, mondjuk, az átlagpacalnál jobb, a paprika szemcsésen maradt meg a felületen, nem beleintegrálódott a készítés folyamata közben a pacalba, és még így is egész ehető volt. Egy darabig. Aztán találtam benne két, felvágatlan pacaldarabot. Egészen nagyok voltak, gumiszerű. és szokatlan, a felcsíkozott pacal nem szokott ekkora formulában megjelenni, a krumpli közepesen jó volt, mártogattam a szaftba, és ettem hozzá a magyar népszokás szerint szinte kötelező ecetes almapaprikát. Az friss volt, ropogós, üde és éppen a legjobb állapotban. Szóval, akadtak itt némi kívánnivalók. A WC úgy használható, hogy elkéred a kulcsot, kimész az épület végéhez, mint egy benzinkútnál. Azt hiszem, ez a látogatás minden tekintetben se több, se kevesebb egy hármasnál.