Jé, egy hegy!

Nahát, itt találtam az ittjartam.hun a Gellérthegyet, és még nem látta, látogatta meg senki. Na, akkor majd én. Azt hiszem, 5 éves lehettem, amikor először voltam életemben Budapesten, és a nevezetes látogatás éppen a Gellért szállodában volt, a felső szinten álltam az erkélyen, mivel édesapám valami nagyember volt, és akkor pillantottam meg először a Dunát, és ki is volt világítva este minden. Évekig azt hittem, hogy a Duna valami négyzet vagy téglalap alakú víz, mert az erkélyről úgy nézett ki, a csillogás a két híd között. Ma meg már... kamaszkoromban nekem is, neked is, de még a fiaimnak is, valami titokzatos, fura hely a Gellérthegy, egy nagyváros, amit kettészel a földrész egyik legnagyobb folyója, és egyik parton varázslatosan síkság, a másikon meg varázslatosan hegyes-dombos... a Gellérthegy egy szimbólum, ott áll a szabadság szobra, a Citadella, ide zarándokol a fél ország, ha tűzijáték van augusztus 20-án, szóval, valaminek a közepe ez. Talán mindenkinek van itt valami kis szerelmi búvóhelye is. A keleti fele vadregényes, utakkal átszőtt erdő, a nyugati meg elegáns, beépített városrész, drága ingatlanokkal. De ma, hogy itt sétáltam, ahogy már miden más évszakban is sétáltam itt, vegyesek az érzelmeim. A Szabadság szobra van zárva, a környék építkezés alatt áll, azaz állnak az építkezések, a félországban le van zárva minden, vége a választási kampánynak, az EU pénzei is elapadtak, gazdasági válság, infláció, szóval, minden van egyszerre. Hiába támadtam ma oxigénpalack nélkül csúcsot az alaptáborból, nem jutottam fel. Az utakon csodálatos madárdal is van, és hullámokban vizetek és székletszag, meg virágillat, felváltva. Elképesztően szemetes az utak környéke, nem is biztos, hogy a turista tehet róla, hiszen rengeteg szemetes dugig van, fürtökben lóg ki belőlük a szemét, csak valaki nem üríti őket. De a Gellérthegy akkor is Gellérthegy marad örökre.