Hogy ez egy park lenne...

Szóval, nem is annyira park, mint inkább emlékmű, díszkút, emlékhely. Itt állt a nemzet színésznőjének szülőháza. Egészen a közelmúltig itt egy igazi nyócker dzsungel leledzett, a régi házak sorra dőltek ki a sorból, lépésről lépésre tömbfelújítás van, romok, kidőlt kerítések, macskaköves utak, lezárt építési területek fedték el azt az egykori miliőt, amiből Psota származott. Itt játszott kislányként, nem olyan messze attól a térségtől, ahol a Pál utcai fiúk, meg a vörösingesek is játszottak. Innen nőtt ki olyan feledhetetlen nagysággá, hogy ha megjelent színpadon, a vásznon vagy a képernyőn, teljesen mindegy, hogy ki volt vele még azonos térben, mindenki más elhalványult, és csak Psota Irén állt a tudatunkban. Nem volt valami világszép nő, de egy hihetetlenül izgalmas, sok mindenre képes, kiragyogó figura. Itt, a téren, ahol már semmi sem ugyanaz, van ez a bizonyos díszkút, a művésznő aláírásává alakítva, árad és folyik, ha víz van benne, köröskörül pedig, a vízlevezető rácsoknál a körirat magyarázza két nyelven is, hogy itt óriás született egykor. A park meg hát... talán majd egyszer szebb lesz, most csak ilyen. Ezt a jelentést adom a Tömő és a Szigony utca sarkáról.