Én akkor itt most megoszlanék

Na jó, mondjuk azt, hogy vegyes elvárásokkal közelítettem meg az épületet. Éppen végigjártam a nagy Kőlibikókát, ami a Felvonulási téren keletkezett "Néprajzi Múzeum" néven, és elég zavart elmével fordultam a Magyar Zene Háza felé. Igen, jól látszik már messziről, a nagy sárga megrágott sajt a nagy ementáli lyukakkal, na, akkor ez az. De így, a zöldben, van egy sajátos hangulata, nem mondom. Mármint a zöld lombok között a sárga tetőzetnek, És van is valami izgalmas az építészeti megoldásban, kétségtelenül! A mellette lévő játszótér, a hangzó, zenés játszótér kötötte le a figyelmemet, mert az zseniális! Éppen nyüstölték is, hangokat, ritmusokat csaltak ki az eszközökből, de zömmel nem gyerekek, hanem fiatal felnőtt turisták. De ez remek, az igazán jó ötlet, álltam és velük örültem, ahogy néztem. Az épület meg... hát, mit mondjak, hogy fejezzem ki magam... nem volt a magyar zenének háza? De, volt. Fontos volt ez? Nem tudom. Hogyan lehet elfelejteni, azt az erőszakos, arrogáns magatartást, ahogy ezt tűzzel és vassal lenyomták a város, a kerület torkán, minden tiltakozás ellenére? Megérte? Nem. Bent érdeklődtem a pultnál, mit nézhetnék meg vagy mit nem. indulnak néha valami csoportok ekkor meg akkor, nem, olyan kedvezményes jegy nincs, mint az állami intézményekben. Nacsak, miért, ez magán? Nem, de akkor sem. Szóval, vagy sokat várni, vagy ma már nem indul. Jó, akkor házban mászkálás. Felmentem a nagy csigalépcsőn, fent ott álltam a tetőn áttörő lyukak mellett, és ez volt az élmény. Meg, hogy nem sima a padló, hanem erre meg arra lejt. Aztán lementem és elmentem. Ajánlom bárkinek, de mosom kezeimet.