A megszépítő emlékezet

Gyerekkoromban, amikor nevelőapámmal többször is jártunk itt, úgy emlékeztem rá, hogy ez egy hatalmas várrom egy gyönyörű erdőben. Azután sokáig nem is jártam errefelé. De most úgy éreztem, muszáj. Hát el is mentünk a lehetséges legközelebb parkolóig, szeles, de napos idő van februárban, de a föld felszínéből talán most olvad ki a jég, eléggé sárossá, csúszóssá tette az erdei emelkedőt. A völgyben az van kiírva, hogy 500 méter a vár, de sok csúszkálás, csetlés-botlás árán lehet csak feljutni. Néha egészen nehéz lett a cipőm, annyi agyagos sár tapadt rá. A hideg ellenére szakadt rólam a víz, folyt a szemembe a verejték. És bizony, hogy feljutottunk, ööö... hát hogy is mondjam... azért ez csalódás. Pár romos fal, akár egy régi ipari épület romjai is lehetnének, nem is fehér, nem is nagy kövek, kis téglafalmaradványok.. éppen renoválják ezt is, ahogy szinte az összes várat az országban, fel van állványozva itt-ott, a legtöbbet érő élmény, hogy a még tar fák által engedett hasadékon át ellátni egészen a Balatonig.