Mert az ember próbálkozik itt-ott

Vácott mentem ma a vasútállomás felé a főtérről a főutcán, legalábbis úgy érzékeltem, hogy ez a centrum centruma, itt megy az országút is keresztbe. És akkor itt akadt egy étkezde is, de jó, nézzük... élete legüdébb virágain már egy fél lépéssel túllépő hölgy egy kissé feltűnően sminkelve nem haragudott rám, van még ennivaló, ebből lehet választani. A rántott máj hívó szavára jöttem be. Kértem szépen rántott gombát rántott májjal, petrezselymes burgonyával. És úgy is lett. Kissé rámelegített a technika segítségével a hölgy. Kértem még uborkát is, meg egy fél literes teát, és így is csak 2000 forint körül fizettem. Ez nagyon jó ár! Mostanában egy-egy ebédért 5-6000 forintokat fizetek, félreeső helyeken. Felmásztam a bárszékre, úgy éreztem, hogy kint már elég hűvös van, különben is, ki akar egy nagyforgalmú utcán ülni és eszegetni? A pult nem volt letörölgetve, tele volt apró darabkákkal, morzsákkal, de szemmel láthatóan régen volt letakarítva. A székem mögött, a padlón vagy kövön festékes vödör, takarítóeszközök, vegyes raktári cucc. Egy virgonc helybéli bejött és rendkívül poénosnak képzelte magát, mert valami szimbólumra egy nyolcszor elmondott mondatban leszögezte, hogy az nem ázsiai, hanem japán. A végén még meg is fenyegetett bennünket hogy tud ám néhány szót japánul, mindjárt elmondja... de szerencsére ez nem következett be. Egy szomorú robogós bejött és méltatlankodva alkudozni kezdett a rántott húsokra. Az a kicsi darab 200? Legyen inkább 150... és a végén nem vett semmit. A kaja, amit ettem a legsemmilyenebb volt, ami kapható. Se íze, se zamata., se jósága. Ilyenkor megsózza az ember, megeszi és közben valami másra gondol.