A Halász vendéglőben megtudtam, hogy itt sincs, csüggedtem, elgyötörten néztem, éhesen, mint egy etióp kisgyerek, és a kedves hölgy megszánt. Azt mondta, hogy ők csak menüztetnek, de a menüztetésnek időben már vége, viszont maradt a menüből bőven leves, ha kívánom, azt szívesen ad. Még egy rántott húst is hajlandó kisütni nekem, annyira tele volt empátiával. Persze, hogy kívántam! Nem sok kellett hozzá, talán rá se kellett melegíteni, ott volt az asztalomon, a sűrű, finom raguleves, nem sajnálva belőle semmit. Mondhatnám azt is, hogy jóllaktam vele, arra a kérdése, hogy na, milyen, kér még? csak a fejemet ráztam, hogy nem, nem, éppen elég is volt ennyi. Talán valamit még ittam is utána. De teljesen nevetséges árat fizettem, szinte semmit. Jó volt itt lenni, enni. Kérdeztem bután megkérdeztem, hogy miért nem működnek rendes vendéglőként, a hölgy körbemutatott az üres étteremben, hát látja, hogy mennyi vendég van, itt tolonganak, igaz?
