Jó, hogy nem egy rom, hogy bemehetsz, bejárhatod, rácsodálkozhatsz és persze rossz, hogy egy kicsit elbulvárosodott, turistalátványossággá vált, nem az elcsendesülni vágyók, a fejet hajtók, a régmúlt tisztelői, hanem tonnaszám, buszokkal ideszállított siserehad látogatja. Persze, tekinthetjük ezt is pozitívumnak, egy részről. . . de valahogy szívbemarkoló, hogy a beszélő kapu alatt áthaladva mindenkit megkérnek, hogy maradjon csendben, ne zajongjon, de amíg a kapunyitásra várakoztunk egy rakás zajos család, és társaság minderre fittyet hányva, bazári módon ricsajozott. Kétszer rá is szóltam ezért emberekre. Ez a remeteség a csendesség világa volt, Az un. fehér bencések éltek itt, ruhájuk után hívták őket így, külön-külön kis remeteházakban laktak, külön-külön kiskertekkel, imahelyekkel, a rendbehozott remeteházak közül kettő nyitva van, látogatható, Külön érdekesség, de inkább mélyen megrázó, hogy az utolsó Esterházy grófnő a 13-as számú remeteházban tengette élete utolsó éveit, kis film is van erről a közöségi videóportálon. Volt itt persze minden, a remeték mellett/után vadászkastély, grófi muri is, Magyarország hajdani miniszterelnökének, Esterházy Móricnak ott áll a szobra a parkban, de az egyik elgondolkodtató dolog a sok közül, hogy a remeteházakon főúri címerek vannak. Különféle főrang családok támogattak itt egy-egy házat, remetét, cserébe azért, hogy az illető majd eleget imádkozik a családért a támogatás fejében. Szóval. . . ekkor a remeték már olyanok voltak, mint a bekötött lovak a grófi istállókban. Napi nyolc órát imádkoztak, hogy a főurak vígan vadászgassanak, vagy a cselédlányok nyakába hajtsák pendelyt, és úgy örömködjenek. Hiszen közben folyamatosan brummogott az ima a lelkiüdvükért. Mindenkinek ajánlom, élmény a hely!
