Emlékséta az emlékerdőben

Emlékbolyongás abban a szakrális élményben volt részem, hogy teljesen egyedül, minden élő embertől mentesen végigandaloghattam a holtak erdején. Van a hegyek között egy ökofalu és mellette ez a bizonyos emlékerdő, ami valamilyen módon visszaharmonizálja az életünk maradványait a természetbe. Kölcsönös kézfogás, az élő és a halott bolygólakó, meg az erdő fái között. Magától lebomló urnákban, agyagedényekben érkeznek a végállomásra az életből elindultak, és csendesen összeolvadnak a tájjal. Mesebeli vidék ez, a fák emberneveket viselnek, alattuk, a gyökerükben visszaforog a hamu ásványa, a fa lombjáig felviszik az erezet csatornái, levél lesz vagy kéreg, eső és nap mossa, simogatja, és átlényegül. Sok helyen friss virág volt az avarban, nem is olyan régen járhattak erre a hátramaradottak. Én meg csak úgy átsétáltam életen és halálon. Ha a fák levele suttog, emberhangokat hoz a szél. Örökmegváltás ez.