Rétközi Múzeum Kisvárda

Viszont nem működő zsinagóga, az eredeti funkció nélkül, felújított, de manapság leginkább színház vagy koncertterem. A múzeum éppen épül párszáz méterre innen a körforgalom mellett, de a tájház már meg is épült és valójában az most a múzeum. Először a zsinagógát támadtam be, kifizettem a parkolást, körbetáncoltam az épületet, rángattam a kilincseket, döngetem az ajtókat, de semmi. . . telefonálgatás, aztán nem, nincs, a zsinagóga így sincs nyitva, meg úgy sem és nem is lesz. Menjek a tájházba. Hát, szerintem nem ugyanaz. Aztán valahogy elmentem a tájházba, de az egy másik történet, ott előadtam szívszaggató panaszom, mint Tiborc a Bánk Bánban, de nem látszott meghatni a kőkemény szíveket. Aztán már eljöttem zokogva amikor a tájházat vezető hölgy utánam kiabált, majd utánam is szaladt, hogy ne haljak már meg, várjak, várjak, megvan az a kulcs, egy másik hölgynél volt, aki takarítja a zsinagógát! Hú, erre, három bukfencet hánytam, elmondtam egy-egy katolikus, zsidó, buddhista stb. hálaimát, és mentünk a megmentőmmel a zsinagógába! Az előkertben van a holokausztra való megemlékezés néhány jele, azt is megtekinthettem, aztán besétálhattunk a belső térbe, fel az emeletre, hozzáképzelve, hogy milyen volt ez itt hajdanán, fénykorában, amikor még az volt, ami. Képek utalnak erre. Az eredetiségnek azért maradtak átütő nyomai, a míves és íves plafon például, az oszlopok, és a térszerkezet maga. Az épület akusztikája nem túl jó, azért terítetek állványra nagy fekete lepedőket, hogy ne szálljon szét a hang. Egy kicsit hülyén néz ki így, egy kicsit meg a múlt gyászának óriáslepedői is ezek. De hálás vagyok a sétáért nagyon, megint gazdagodtam, meg az ilyen kis esetek folyamatos növelik az emberekbe, az emberek maradék jóságába vetett hitet, amit a hétköznapok bennünket körülvevő gyűlöletaljassága naponta amortizál.