Bőségesnek látszik a kínálat, pár napja még beszéltem is a tulajjal, az úgy történt, hogy illendően megkérdeztem, hogy szabad-e egy fotót csinálnom az üzletről, a nő nem vállalta ezt a súlyos felelősséget, beszaladt a főnökért, aki kijött, és pár szó után megdicsért, hogy milyen rendes, jólnevelt ember vagyok, bezzeg máskor a tajbunkók nem szokták megkérdezni, csak fényképeznek mindent, amikor csak eszükbe jut. Szóval, már volt itt egy szimpátiapont. Amikor meg enni mentem, akkor egy - saját meggyőződésem, hogy - ukrán menekült nő, aki élete legszínesebb virágján már túlérett, de talán újra fel akarta díszíteni magát tavasszal, és egy elképesztő méretű műszempillát ragasztatott az amúgy kék szemei fölé. Talán megözvegyült, talán elmagányosodott, talán keres valakit, új érzéseket a világ egy más táján. Ezt csak úgy hozzáképzeltem. Valami serpenyős burgonya tetszett meg, hagymával, húsokkal, mondtam, hogy nem kell nagy, egy kisebb is elég, aztán várakozásteljesen nézett rám, hogy mit kérek még mellé? Miért, kell még kérnem valamit? Hát valami nagyobb darab húst, karajt, csirkemellet, magos csirkét. . . Ok,. akkor egy magos csirkét. Meg akkor még tzatzikit is. Hát így alakult az élet. Nem jártam ezzel rosszul, elmajszolgattam a vendégtérben. Nem is volt rossz.
