Földreszállt üzenet

Ténferegtem Nagydorogon egyik délután, néztem a református templomot, persze kétszer megnyomkodtam a kilincsét, hát, nincs szerencsém, kintről lehet csak lefényképezni, úgy meg nem teszem fel az ittjartamra, ennyi... Már mentem volna, amikor utánam kibált valaki az út túloldaláról, egy rendkívül kedves hölgy széles mosollyal, piros blúzban integet... nekem? Persze, jöjjek már, be szeretnék menni a templomba? Látta, hogy fényképezem... akkor kinyitjuk, aztán csak kerüljek beljebb, érezzem jól magam. Valahogy így van ez emberországban. Gyerekeket kísértek, talán egy férfi és egy nő, aztán bementünk a templomba, a férfi gitáron játszott, a gyerekek közül volt, aki figyelt, volt, aki énekelt, volt, aki inkább futkározott, de senki nem szólt rá, hogy húú, ezt itt nem szabad, de szabad, ahogy csak szeretnéd. Nekem meg azt is mondták, hogy örülnek, hogy tetszik, persze, másszak csak fel bátran oda, ahová csak akarok, hát, ilyen ez... felmentem a karzatra, az orgonához, megcsodáltam az apróbb részleteket, a karzatok alatti fakazettákat a plafonon, szóval csuda kedves kis hely, meg emberi, és közben hangzott el az a kérdés is, hogy szeretném-e megnézni a helyi nevezetességet, a sipkagyűjteményt? Hát hogyne szerettem volna, arról meg már írtam is itt. Mit tehetnénk ehhez hozzá? Hogy Isten áldja meg Nagydorogot meg az ottélő embereket!