Itt kellett volna

Nyíradonyi sétám idején - és ez bizony visszatérő problémája az utazónak - egyre jobban előtérbe került, hogy bizony, hideg van, fúj a szél, és időnként rájön az emberre, hogy el kéne már menni félre, de hová is? Ilyenkor az esetek többségében az van, ami nyilván mindenki másnál, hogy beülök valahová valamit enni-inni, mert azért mégsem vagyok egy hajléktalan, és abszolút nincs képem fogyasztás nélkül nyilvános WC-nek használni egy vendéglátóhely mellékhelyiségét. Szóval, bementem és csak úgy röptében kértem egy kávét, és már suhantam is, hogy bocsánat, egy pillanat, csak előbb... ember a pultban megértette, persze. Amúgy szimpatikus kis vidéki étterem, dolgom elintézvén odatelepedtem a pulthoz, mint a vadnyugaton, és szóba elegyedtünk a tulajjal. Kávét megittam, az is jólesett, viccesen olcsó, Aztán persze beszéltünk róla, hogy honnan jöttem, hová megyek, szóba került a gúti templomrom, a sztúpák, ő is volt már az országba jópár ilyen buddhista szent helyen, de azt például nem tudta, hogy itt a szomszédban, Biriben is van. Beszéltünk a helyi vendéglátásról is, medvehagyma az itteni látogatásakor nagyon dicsérte az italboltot, ezt itt is említettem, a tulaj elérzékenyülve mondta, hogy hát igen... az édesapjáé az a bolt. Szóval ilyen pompásan elvoltunk, egyre remekebb lett a hely, közben elhatároztam, hogy itt fogok ebédelni, ha ma még erre járok, a derék ember meg utánam szólt, hogy legközelebb, ha erre jönnék, majd nem kell ám fizetni, meghív kávéra, csak jöjjek. Kulcsszavak: vendéglátás, jópéldák, ilyenisvan, Magyarország...