Kis kísértetjárás

Na, még jó, hogy ha az ember a környéken mászkál, akkor megnézi magának a Chernel-Czindery kastélyt is! Ez alap! Ilyenkor mindig buzgó keresés, szaglászás, milyen tulajdonban van, látogatható-e vagy sem? Aztán az ember nekivág, hogy gyerünk, megyünk, lesz, ami lesz. Gyáva népnek nincs hazája! Hááát... a kastély mögött van egy néptelen, magányos utca, ott leparkoltam, van is kint a szigorúan bezárt vaskapun meg a portásfülkén tábla, hogy látogatás ekkor meg ekkor, de ez láthatóan nem a kastélyra vonatkozik, hanem a betegekre. Viszont láthatóan nem nyitották ki ezt a kaput már régóta. Na, akkor telefonszám. Vonal végén ember szabadkozik, hogy ő szabadságon van, távol innen, de menjek az önkormányzatra, keressem Bettit. Elmentünk hát az önkormányzatra, a kapuban cekkert cipelő asszonyt láttam, rögtön le is Bettiztem, de kiderült, hogy ő a polgármesterasszony és nem Betti. Sebaj, akkor még jobb, befelé! Látni, tudni, tapasztalni szeretnénk. Telefon, egy nem távoli ember fel is veszi, aztán nemsokára jön is, ő fogja kinyitni, megmutatni. Hálásak voltunk. Besétáltunk hát a gazos parkba, és megnéztük a romos kastélyt. Hát, romos is, meg nem is. Belül azért vannak szép elemek, a régi erkélyek, balkonok, oszlopok állnak, kikandikál a múlt a lelakottság pokróca alól. Korlátlan ideig mászkáltunk a házban, minden megkötöttség nélkül, érdekes, szívfájdító, izgalmas is egyben. Nem mesélem el a kastély és a család történetét, úgyis rákeresel, ha érdekel. Engem érdekelt. Kifelé polgármesterasszony reménykedve megkérdezte, hogy megvesszük-e? Nem vettük meg, de ettől még te megveheted! Meghagytuk neked.