Megállapodtunk, hogy milyen relációba, egy pedagógus meg egy nyugger, aztán be a terembe. . . itt volt egy kis bökkenő, a hölgy valamiért ideges lett, először kioktatott, hogy nem szabad vakuval fényképezni, Rendben, mondtam, megértem. Aztán később utánam szaladt és kissé ingerülten elmondta, hogy sehogy sem lehet fényképezni, különösen ilyen fényképezőgéppel nem. Miért, milyennel lehet? Semmilyennel. Hát én profi fotós vagyok? Nem, nem vagyok, megbeszéltük, hogy nyugdíjas vagyok. Csak kiránduló. Akkor sem. És attól kezdve a nyomunkban volt és gyanakodva figyelt. Később azért megenyhült, szóba is elegyedtünk, népi kultúránkba is mélyen belemásztunk, előbb vagy utóbb közeledtek is az álláspontok, mondtam, hogy én is nagy, lelkes rajongója vagyok népünk művészetének, ecseteltem vidék- és tájházszeretetemet, de mióta a népnemzeti politika a primitívek, műveletlenek védjegyévé, eszközévé tette a népművészetet, magyarkodássá fokozva le azt a sárba, azóta kicsit más a helyzet, és ezzel, úgy éreztem, a hölgy is messzemenően egyetértett. Szóval, a földszinti két szobában megbámultuk a helység igencsak vegyes, régies felhozatalát, az emeleten már valami kézzelfoghatóbb, megérthetőbb, és - változnak az idők - fényképezhetőbb dolgokat láttunk, a népi iparművészet remekeit, hogy az ősi motívumok hogyan hatnak át időkön és hogyan épülnek be a mai divatba, a tudatunkba. Így összességében jó volt ez, és a végén a kedvessé vált hölgy ki is jött velünk, elhagyva szolgálati őrhelyét és kinyitotta nekünk a vámházat is, ami az Árpád-hídon van, és most világháborús emlékhely. Köszönjük a segítséget!
A kijelzett darabszámba és átlagba beszámítjuk partneroldalunkon, a Szállásvadász.hu oldalon leadott értékeléseket is. Ott lehetőség van szöveg nélkül is értékelni. Az ilyen (kizárólag pontozásos) értékelések nem kerülnek megjelenítésre. 
