A lényeg, hogy a védetté nyilvánított sírok nem felszámolhatók, felettük a rendelkezési jogot a Nemzeti Örökség Intézete/NÖRI gyakorolja. De ha ezeket a tudnivalókat már magunkévá tettük, még akkor is igencsak meglepő, legalábbis mi nagyon elcsodálkoztunk azon, hogy itt a közelünkben, Szajolban is van Nemzeti Sírhely a település köztemetőjében. El sem tudtuk képzelni, ki vagy kik alhatják itt örök álmukat, akik olyan fontos személyiségei múltunknak, hogy ebben a nemzeti megtiszteltetésben részesültek holtukban. Mint kiderült, Lippich Gusztáv és fia, Lippich István sírja kapta meg 2016-ban a kiemelt védettséget. Csakhogy számunkra az ő nevük sem volt ismerős. Utánaolvasva tudtuk meg, hogy Lippich Gusztáv 1899-1905 között Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjaként tevékenykedett, ez volt a legmagasabb közéleti tisztség, amelyet számos funkciója között betöltött. Na de, főispán volt sok, mégsem kap ma mindegyikük ilyen megtiszteltetést. Amivel ezt Lippich Gusztáv kiérdemelte az utókortól: gazdag munkásságából a szolnoki művésztelep számít legmaradandóbb alkotásának. Az 1902-ben átadott létesítmény megteremtéséért sokat fáradozott, adakozott és adományokat gyűjtött, ezzel megvalósítva a vármegye kulturális álmait. A fiú, Lippich István is fontos szerepet játszott a szolnoki művészélet megteremtésében, fenntartásában és vezetésében, már édesapja mellett is feltűnt a Művésztelep megalapításakor. Később több funkcióban követte édesapját, de abban is, hogy 1920 után neki köszönhető a telep renaissancea. Hogy maradandót alkotottak, azt az élet igazolta: a művésztelep ma is működik, az ország legrégebbi alapítású, ma is működő ilyen intézménye. A Nemzeti Sírhely síremlékei azonban egyáltalán nem feltűnőek Szajolban, sőt az ifjabbik Lippich sírját csak egy egyszerű léckereszt jelzi. A sírok melletti hivatalos tábla szerint mecénási tevékenységükkel érdemelték ki nyughelyük megkülönböztetett minősítését, védelmét.