Agapanthus adatlapja

Kiderült, hogy készül a nevezetes, a hely névadója Biang biang tészta, azt veri a mester teljes erőből a konyhai pulthoz, hogy nyúljon, puhuljon a tésztaszalag. Már ezzel felkeltették az érdeklődésünket, kezdeti tetszésünket is elnyerte a hely. Kicsi a beltér, de több asztalnál is ültek kínai vendégek, ami ugyancsak bizalomkeltő, ha ők is itt esznek kínait. A kedves fiatal pincér pillanatok alatt hozta a terjedelmes étlapot, és azon nyomban felajánlotta, hogy segít értelmezni a leírásokat, ha valamit nem értünk. Kértünk egy Biang biangot ropogós csirkével és egy Chicken shitake levest. Jókora adag volt mindkettő, de mert igazán ízletes ételek, bekebeleztük az utolsó falatig mindkettőt. Gasztronómiailag különösebben kifinomultnak nem mondanám a fogásokat, viszont valóban egészen más ízvilág, mint a kínai büfék taknyos trutyiban úszó édes savanyú, cípősz, nem cípősz ételei. Így mindenképpen érdemes volt itt egy próbát tenni. Többre azonban nem látjuk érdemesnek, mondjuk, hogy máskor is itt együnk. Pedig, pedig lehetne ez egy nagyon dögös hely is. Az ételekben mindenképpen, de a designban is már most benne van a lehetőség. De hiába, ha az ételekből hiányzik valami kis izgalmas plusz. Hiába, hogy szépek a lámpák, érdekes az üvegfalon át látni a konyhai műveleteket, ha közben a koszos sarokban félbevágott gázcső meredezik, ha a mosdó ki tudja milyen magasban leledzik, amihez ijesztően sötét lépcsőházszerűségen kellene felmászni stb. Valahogy így, nem úgy, ahogy most van.

A Kiegyezés után tíz évvel, 1877-ben vagyunk, oda kell visszamennünk, hogy megértsük az oszlop mondandóját. Amikor már enyhült a politikai feszültség a Monarchiában, de Kossuth városában még mindig állhatatosan őrizték 1848 emlékét, a ceglédiek Kossuth Lajost választották országgyűlési képviselőjüknek. Annak ellenére is, hogy tudták, a magyar forradalom kormányzója, a szabadságharc egyik szellemi vezére minden bizonnyal nem tér haza azok után, hogy 1851-ben másokkal együtt őt is jelképesen kivégezték Pesten, és nevét azóta is féli a császári hatalom. De a megtiszteltetés meg a remény és annak közvetítése fontosabb volt a józan megfontolásoknál. A képviselői posztra történő felkérést száz ceglédi polgár vitte el Turinba, a mai Torinó városába, Kossuth itáliai száműzetésének helyszínére. Nem jártak sikerrel. Egy erről az esetről szóló leírásban Kossuth ekként utasítja vissza a ceglédi atyafiak által közvetített felkérést:
Én osztrákmagyarrá sohasem leszek felelte keserűen. Még azért sem, hogy ily módon küzdjek a teljes függetlenségért. Elvtagadás árán lehetne csak hazatérnem, ezt nem tehetem. A "százak" azonban, majd később leszármazottaik később is megünnepelték az utazás évfordulóit, majd szövetséget is alapítottak "Turini Százas Küldöttség Múzeumbaráti Kör" néven. Az út 125. évfordulóján, 2002. január 24-én pedig felállították a Turini százak emlékművét. A mű egy ión fejezetű oszlop, miként a közeli református templom oszlopai is ilyenek, törzsén a száz küldött neve, felette Kossuth arcképe és Cegléd város címere. A neveket böngészve észrevettünk valami érdekesett: A tér közepén álló, 1902-ben felállított Kossuth-szobor mellékalakjai közül az idős apát egy valódi ceglédiről mintázta a szobrászművész, akit a helyiek csak Lédeci bácsinak ismertek. És az oszlop száz neve között szerepel egy Lédeczi János is 1877-ből. A kettő pedig lehetett ugyanaz a személy.

Pontos megfogalmazás, mert azt mondja, hogy az egyik legnagyobb, és hogy a református kupolatemplomok között foglalja el ezt a kiemelkedő besorolást. De ha a legnagyobbnak tudott Debreceni Nagytemplommal hasonlítjuk össze, amely nem is kupolás templom, akkor éppen a kupola miatti légköbméterek számában nagyobb a ceglédi. Egyébként pedig, ha szembeállunk a ceglédi Református Nagytemplommal, azonnal két ugyancsak nagy és híres, ám katolikus templom, az esztergomi bazilika és az egri főszékesegyház jut eszünkbe, ami nem is csoda, hiszen mindhárom tervezője Hild József építész, a hazai klasszicista építészet egyik legnagyobb alakja volt. A szép formájú kupolát két alacsonyabb torony fogja közre, a tornyok között timpanon, amelyet négy ión oszlop tart. És bár vannak a homlokzaton egyéb díszítések is, összességében mégis puritán protestáns templomot érzékelünk magunk előtt és a magasba nézve. Az oszlopcsarnokba bekukucskálva láttuk meg Szegedi Kis István prédikátor, református lelkész emléktábláját, akinek, bevallom, korábban a nevét sem hallottam. Most utánaolvasva megtudtam, hogy 1545-től 48-ig szolgált a ceglédi gyülekezetben. Vagyis a hazai reformáció igen korai alakja volt ő, de működése természetesen még nem ehhez a templomhoz kötődött, hiszen ezt századokkal később, 1835-ben kezdték el építeni. Ám hogy mennyi ideig tartott az építés, azt a templom külső falán elhelyezett táblák alapján nem lehet megmondani, mivel ahány tábla, annyi befejezési év. Mindenképpen évtizedekben mérhető. Az épület kívülről tehát kifejezetten látványos, a klasszicista stílus egyik hazai szép példája. Hogy belül milyen, azt sajnos többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült az évek során megismernünk, mert mindig zárva találjuk. Még a szépen ápolt kert is szigorúan zárva van, nem lehet ott sétálgatni. Talán egy ünnepi alkalommal vagy egy hangversenyre sikerül egyszer bejutnunk a templomba.

A Szabadság tér közepén álló egész alakos Kossuth-szobor, sőt szoborcsoportnak is mondható mű egyúttal a később a Kossuth-szobrok specialistájává vált Horvay János szobrászművész első komolyabb alkotása volt. A szobrot 1902 szeptemberében, Kossuth születésének 100. évfordulóján adták át. Később már nem volt jellemző, hogy mellékalakok is kísérjék Kossuth alakját, mint ennél, ahol a szobor talapzatánál fiatal honvéd indul harcolni a szabadságért, akit idős édesapja búcsúztat szeretettel. Na de hát itt különleges volt a hely és az idő: Cegléden, az 1848 szellemiségét híven őrző településen, a centenáriumi évfordulón állították fel a művet. És fontossága abban is állt, hogy ez volt az első köztéri szobor Cegléden. Horvaynak összesen húsz Kossuthot ábrázoló szobra található az ország különböző közterein, de ez a ceglédi eljutott New Yorkba is: Olyannyira megtetszett a mű az ott élő magyaroknak, hogy megrendelték annak másolatát a művésztől. Innen indult hát a ceglédi Kossuth-kultusz, hiszen már Kossuth Lajos halála napján megszületett az elképzelés, hogy a korabeli megfogalmazás szerint emléket állítsanak neki ott, ahol egykor az ő lángszava megteremtette a néphadsereget. A ceglédi Kossuth-kultusz hagyománya pedig 2014 óta része az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti jegyzékének. Mi kifejezetten szeretjük ezeket a Horvay-féle Kossuth-szobrokat, hiszen a mi szülővárosunk főterén is áll egy, nem sokkal a ceglédi után avatták fel. Örültem volna hát, ha míves fotókkal mutathatom meg az eredetinek tekinthető ceglédi alkotást, de déltájban, amikor ott jártunk, éppen szembe sütött a Nap, csak oldalazva lehetett képeket készíteni Kossuth szobráról.

A többoldalas, praktikusan lapozgatható étlapon meglepően sokféle ételt kínálnak, nem is néztük át az egész választékot. De arra mindenképpen érdemesnek látszik a hely, hogy máskor tovább ismerkedjünk a főztjükkel, mert, amit ettünk, az nem volt világrengető, de rendben volt.

A kiállítás bemutatására saját honlapot is készítettek, amely látványában kifejezetten elegáns, tartalmában viszont hézagos, mivel helyenként hiányzik a műveket bemutató fotók alól az alkotás címe. Sebaj, elmegyünk, és megnézzük a kiállítást, a műveket, merthogy nagy kedvelői vagyunk a Karcagon alkotó Györfi Sándor művészetének. Ám hogy ez nem is olyan egyszerű, az hamar kezdett kiderülni. Az említett honlapon, de a neten másutt is, azt írják, hogy a Galéria keddtől szombatig 10 és 17 óra között van nyitva. Ez nekünk meg is felelt volna, de óvatosságból azért felhívtam a telefonos elérhetőségként megadott egyetlen számot, hogy jöhetünk-e. Elmondtam, hogy szeretnénk ketten a párommal megnézni a kiállítást. Innentől kezdve azonban a telefon másik végén lévő múzeumi munkatárs meglehetősen ingerültté vált, mondván, hogy a honlapon megadott nyitvatartás csak csoportokra vonatkozik, ők tekinthetik meg a Galériát előzetes bejelentkezésre. És hát hogy ez ki van írva a Látogatóközpont kapujára is. tette hozzá kioktatóan. Az lehet, válaszoltam, csakhogy én nem az előtt a karcagi kapu előtt állok, hanem a több tíz kilométerre lévő otthonomból beszélek. Ez elgondolkodtatta beszélgetőpartneremet, és kegyesen felajánlotta, hogy állapodjunk meg egy időpontban, ő odajön, és kinyitja nekünk az épületet, megnézhetjük Györfi Sándor műveit. Ott voltunk, és immár magunk is olvashattuk a kapun azt a bizonyos tájékoztató kiírást, amelyben viszont szó sincs arról, hogy csak csoportokat várnak látogatásra. Csupán az előzetes bejelentkezés a kívánalom. Megtettük, bejelentkeztünk előzetesen. Megjegyzem a Galéria honlapján is igencsak furcsa a megfogalmazás, hogy kinek ajánlják a kiállítást. Eszerint: A kiállítás célja bemutatni városunk egyik kiemelkedő alakját és munkásságát a nagyközönség számára. A városba érkező buszos csoportoknak lehetőséget ad megismerni a városban található legtöbb szobor alkotóját. Nem is igazán értem! A nagyközönség definíciója Karcagon ezek szerint a buszos csoport? És ha vonattal, esetleg több személyautóval jön a csoport? És az egyéni látogatók nem részei a nagyközönségnek? Mi viszont kiküzdöttük a megtekintés lehetőségét kettőnknek, bementünk hát az épületbe, ahol várt ránk korábbi telefonos informátorom. Azt hittem, fel tudom oldani az előzetes feszültséget azzal, hogy kezet nyújtottam, bemutatkoztam, megköszöntem a lehetőséget, hogy időt szakított ránk stb. De hiába igyekeztem egy művészeti tárlathoz illő, kulturált hangulatot teremteni, semmi nem működött! Ha így, hát így, végül is nem barátkozni mentünk, hanem Györfi Sándor nagyszerű műveit megnézni, élvezni a kiállítást. Beléptünk hát a kiállítótérbe, ám amikor elővettem a telefonomat, hogy fotózzak, felcsattant a hátam mögött az éles hang, hogy a fotózásért 2000 forintot kell fizetni! Természetesen ki tudtuk volna fizetni ezt az összeget, de ezen a ponton elég lett a szívatásból! A kijárat felé vettük az irányt, és eljöttünk. Művészeti élmény helyett kellemetlen üggyé vált hát a látogatás, de maradjunk még az esetnél: A Galéria honlapján írják, hogy a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott a város önkormányzata vissza nem térítendő támogatást ennek az állandó kiállításnak a megrendezésére. Vagyis közpénzből hozták azt létre! Mert, ha volt, az önkormányzati önrész is az. Még sincs a városnak semmi kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy rendben megtekinthetővé tegye a Györfi Galériát? Amelynek a működtetése valószínűleg a 2000 forintos fotózási díjjal sem lesz önfenntartó. Fölösleges ez a kínos erőlködés! És hát utólag megkérdeztem egy-két múzeumot a környéken: egyik sem kér a fotózásért pénzt.

És mi annyiban ragaszkodtunk is az utcai jelleghez, hogy az épület elé kihelyezett néhány asztal egyikénél fogyasztottuk el az ebédünket. Hiába, hogy pár lépésre zúg a Körút forgalma, csendesebb volt, mint benn. Ettünk csirke tikka masalát és csirke tikka tekercset, hozzá csapolt sört ittunk. Ízletesek voltak az ételeink, de nem nyújtottak különösebb kulináris élvezetet. Annyit semmiképpen, hogy máskor is ide akarjunk jönni ebédelni. Volt, aki már szóvá tette, hogy miért is kell itt külön szervízdíjat fizetni, ha az egész üzemmód teljességgel önkiszolgáló. Tényleg érthetetlen! De talán azért, amiért a pultnál velünk foglalkozó fiatalember például nagyon kedvesen, szolgálatkészen segített választani a számunkra ismeretlen fogások közül. Köszönjük! De többet nem jövünk.

De hogy leegyszerűsítsük a tényállást: egy gondozott kis park közepén egy kunhalomra emlékeztető dombon áll egy hat méter magas oszlop, szebben szólva egy obeliszk, amelynek az egyik oldalára, már ha egy hengernek van egyik és másik oldala, egy hátrafelé nyilazó lovas bronzszobra van felhelyezve, úgy kétharmadnyi magasságban. Állítólag igazi emlékműnek a lovasszobor számít, de ez nem olyan, mint amihez ebben a műfajban szokva vagyunk, amikor is történelmi nagyjaink fess paripán, díszruhába öltözve ülnek délcegen. Itt egy mezítlábas férfi üli meg szőrén a levegőben szinte szálló, száguldó lovát, miközben hátrafelé nyilazva célozza az ellent. Még az is lehet, hogy teljességgel pucér ez a kun, mert ruhát nem nagyon látni rajta. Ugor kolléga felemlegeti itt, hogy mire már ez a hátrafelé nyilazás egy kun vitéz részéről, hiszen az iskolai ismeretek szerint ez a harcmodor a honfoglaló magyarok sajátja volt. De nem addig az! A kunok ugyanis jobbára arról a vidékről érkeztek, ahonnan pár száz évvel korábban a magyarok, és megőrizték, tovább örökítették az ősmagyarok lovas harcmodorát. Akkoriban nem változott olyan gyorsan a világ és vele a haditechnika, mint manapság. A Győrfi Lajos, karcagi születésű, tehát kun szobrászművész alkotta emlékművet 1988. május 1-jén adták át, még éppen a létező szocializmus vége táján. Az MSZMP KB titkára avatta fel, akkoriban már bátran emlegetve a konok kunok dicséretes jellemvonásait, küzdelmeit, áldozatvállalását szűkebb hazájuk megtartásáért. Amiért is megérdemelték ezt az emlékművet. Ami egyébként egy meglepően jó emlékmű, jó szobor! A henger szoborral ellentétes oldalán a város címerét láthatjuk, amelynek főszereplője egy megduplázottan ábrázolt kecskebak, amely nem tűnik nagyon ideillőnek, de mégis, hiszen arra az időre utal, amikor ezen a tájon a tatárjárást követően juh- és kecske tenyésztésével foglalkozó kunok és jászok települtek le.