Múzeumi kaland

Napközben gurult elém, hogy el kellene látogatni a Blaskovich Múzeumba... ha már amúgy is ott vagyok Tápiószelén. A gondolatot tett követte, én meg az útjelző táblákat, múzeum erre, múzeum arra.. Szép kis park, nem nagyon gondozott, de botanikailag ki van táblázva. Körbe lehet menni a kúriáig. Közben találsz díszkutat, meg szobrot is, a neves testvérpár ül egy padon egy kutyával, A ház előtti virágágyás közepén pedig egy Szfinx heverészik. Ki van írva, hogy csengess nagyot, hát csengettem nagyot. Ki is jött egy hölgy, rögtön tisztáztuk, hogy nem pizzafutár vagyok vagy hittérítő, múzeumlátogatni jöttem. Hát, ennyi meg ennyi lesz... akkor is, ha öreg vagyok? Akkor is. És ha 70 éves elmúltam? Mutatom a személyimet. Akkor is. Állami fenntartású a múzeum? Igen. És mégis kell fizetnem? Sőt, még ha fényképezni akarok, akkor még többet is. Nincs vita, leperkáltam, azaz kétszer is lehúzták a bankkártyámat, és ez nem tetszett egyáltalán. Később megnéztem a neten, egyáltalán nem kellett volna fizetnem. Hát ez a kaland. A kúria meg szép, érdekes, izgalmas, te jó ég, ki ne jönne el ide megnézni egy ilyen gyűjteményt? Érdekes történet a kúriáé, itt ugyanis eredeti dolgok maradtak meg, ezt nem zúzta le a németek, szovjetek, magyar nép sáskajárása, a Blaskovichok lepaktáltak mindenféle megszállóval, hatalommal, inkább szolgáltak, mint, hogy itt hagyják a házat, gyűjtemény, ebek harmincadjára. Szép is a gyűjtemény, gazdag a tárlók kínálata. Az egyik szoba például csupa ló és Kincsem, a csodaparipa neve is a Blaskovichokhoz kötődik, relikviái is vannak itt. Pipagyűjtemények, fegyverek, festmények, vadásztrófeák... megannyi külön kis történet, legenda. De mit csináltak örökké itt, Tápiószelén? Két férfi, két testvér, se feleség, se család, csak a múzeum élete... érdekes, hogy ilyen volt Berzsenyi is Niklán, egy hasonló kúriában, Kölcsey is Szatmárcsekén... magányosan egy faluban. De miért? Hát, ők tudják.... vagy tudták.