Nem azért, mintha az ellenkezőjére nem lenne példa, de azért a leírt kép a gyakoribb. Hát itt meg láss csudát! Egy nagyon szép, virágos falu, csupa szeretet-növény. . . . az étterem is csupa szeretet. Bementem, aztán áááá, de helyes, milyen hely. Senki nem volt rajtam kívül, csak a tündérlány, aki felszolgálónak álcázta magát. Sok-sok asztal, oda ülsz, ahová akarsz, mind téged vár, hát úgy ültem valahogy centrálisan, hogy lássam is a lányt, beszélhessek is vele, el voltam varázsolva, kértem valami májgombóc-levest, aztán majd meglátjuk. Kis csípőset is ajánlott hozzá beszélgetőpartnerem, és boldog voltam és hálás, aztán valami rózsaszín ködben megettem a tányér levest, és felsajdultam, hogy dehát itt valami autentikust kellett volna enni, hiszen van a kínálatban direkt, de ostoba vagyok én mindig ezzel a májgombóclevessel, monomán beteg,. . . csilingelő kacajjal megnyugtatott a kedves, hogy pont jó, az egy ilyen tipikus helyi leves volt, jól választottam. De még, még, akkor valami helyit. . . na jó, legyen mákos derelye helyi szilvalekvárral. . . és lett! Gyönyörű volt, ezt nem a nyugger Kovács néni csinálta beugróként a faluvégről, igazi szakács lapul a konyhában, esztétikus, csodaszép és nagyon finom! Még valami üdítőt is kértem, aztán arra gondoltam, hogy áá, a fenének kell innen továbbmenni, egész életemben úton voltam, kimegyek, odaadom a kocsikulcsot az első errejáró kiscsávónak, aztán ittragadok örökre. Megérkeztem. Na, de az élet másképp ketyeg, rózsaszín köd kereng, már menni kéne, elígértem én még máshová is magam. Csináltam pár fotót még a belső térről, a nagy szekrényről, amibe az a temérdek kincs van, este mutogatom a képeket a nejemnek, mesélek a tündérlányról, meg, hogy mik voltak itt kaphatók, feleségem sokkal józanabb és praktikusabb, hogy na, és aztán mi mindent vettem én abból a szekrényből? Hol van? Én zsírhülye! ! De tényleg, miért nem vettem? Ott kellett volna jól bevásárolni, szörpöket, kencéket, lekvárokat. Nincs semmi mentségem rá, csak a vörös köd az agyamon. Hát el kell ide még jönni, enni, venni, tényleg, miért nem jár senki Varsányba, a Rozmaring étterembe? Önkormányzati és csupa szívből, szeretetből van. Népi ízlést és finom mértékarányokat is ötvöz, a plafon például, amit részben mutatok is, nemes művészek alkotása, olyan kazettás berakásos, mint egy református templom, és mind más, NINCS két egyforma minta benne, végestelen végig. Aztán meg fizetni is akartam, mindez amit ettem. . . hmmm. . . 3100 forint. 3100 forint? ? ? Igen, az italt azt ajándékba adta, mondta zavartan a tünemény. És még borravalót sem tudok adni, mert kártyával nem lehet. Hát igazság ez? ? Tudod mit? Pár óra múlva vissza mentem, tényleg, a környéken mászkáltam amúgy is, aztán készpénzért vettem üdítőt, és így már könnyítettem is a lelkiismeretemen. De azért szép a világ, nem? Menjetek, egyetek Varsányban! Csudajó hely!
