Így aztán egy délután hátamra vettem a hegyet, kigurultam Vértesszőlősre, és ott aztán kezdődik egy erdei út, amolyan földút-féle, és bizony tudom, hogy az ilyen erdei területekre nem szabad autóval behajtani, de engedményt tettem a rendpártiság oltárán, hajlott koromra és már nehezen mozgó alsó végtagjaimra való figyelemmel. Néha az ember kínjában szabályt szeg, vagy kimarad a világból. Megjegyzem, nem én voltam az egyedüli, itt-ott szembetalálkoztam, még ha nagyon ritkán is autókkal, szépen kikerülgettük egymást. 6-7 kilométer fel a hegyre, be az erdőbe, hát nekem már nehéz. De neked nincs mentséged. Sokszor kétségbe estem, hogy az úton a meggyűlt vizeknél vajon milyen mély az az árok? Megállnak a kerekek a sárban? És ha ittragadok? De sok döcögés, odakoppanás után végül megleltem a romot, és szépséges erdei hangulatokban elejtőztem azon, hogy mi lehetett itt, amikor még funkcionált ez a hely az eredeti rendeltetés szerint? Később elpusztult, benőtte teljesen az erdő, aztán kiszabadították, most meg újjá is építik a mását, térképen egész közel, Agostyán külterületén. Miután egy fél órát kigyönyörködtem magam, elindultam inkább az Agostyán felé vezető úton, az rövidebbnek tűnt, és persze, hogy összeakadtam, az erdész kocsijával. No, hát hová, mi járatban? - kérdezte nem túl barátságosan. Én meg elővettem a tökhülye, eltévedt-turista modoromat, álmélkodtam, hogy erre nem szabadna autóval járni, bután forgattam a szemem, és hát igyekeztem megható kis öregember lenni, ahogy az is vagyok. Némi dorgálás és útravaló figyelmeztetések után elengedett, én meg köszönten sűrűn a hozzámvaló jóságát. Hát így ért véget a kaland, 1-2 százméter után már vissza is találtam az épített országútra és suhantam Agostyánból Tata felé.
A kijelzett darabszámba és átlagba beszámítjuk partneroldalunkon, a Szállásvadász.hu oldalon leadott értékeléseket is. Ott lehetőség van szöveg nélkül is értékelni. Az ilyen (kizárólag pontozásos) értékelések nem kerülnek megjelenítésre. 
