Valahol végre enni

Szép őszi verőfényben (pár napja múlt csak a nyár), gurultam településről településre. De a Balaton puff, bezárt... Kánya Zoli halsütője üresen árválkodik Szepezden, Zánkán nézegetve semmi nincs, valami étterem előtt valami tábla meg egy bezárt kapu, aztán végre Akaliban ez. Valami kis bevásárlóközpont van itt, több bolt, parkoló, és akkor még ez az étterem is megbújik hátul. Amúgy jól el van szeparálva a külvilágtól, szép zöld sövénnyel. Vicces táblácskák csalogatnak be. A teraszra ültem, néhány más ebédelő vándor társaságában. A nagy TV alá ültem, amin folyamatosan ment valami sütő-főző műsor, de a hangszóróból valami egészen más jött. Néha a TV mellől a kisablakból (talán konyha lehet, a zajokból ítélve) kiszűrődik egy női hang, hogy "dögölj meg!" vagy valami hasonló stílus. Feltételeztem, hogy nem nekem szólt. A kiszolgálással semmi gondom nem volt, a két pincér, akik felváltva gondoskodtak rólam, kedvesek, udvariasak, figyelmesek voltak. Tyúkhúslevest ettem, ami eléggé nem volt összeállva, nyilván különböző komponensek jöttek össze átmenetileg a találkozóra, de nem volt rossz, egy kommersz húsleves, ami bármelyik vendéglőben szembejöhet. A csípős adalék később sokat segített rajta. A szalontüdőnek megörültem, hogy egyáltalán van, kint is olvastam a táblán, azt kértem. Nos, ez nem az a szalontüdő volt, amit én annak ismerek, de nem volt rossz, azt nem mondhatnám. Számomra túlságosan levesszerű volt és osztályidegen gombóckák lapultak benne, de elköltöttem délebédemet, ezért leperkáltam több, mint 5.000 forintot, másnap meg Devecserben 750 forintért ettem egy kiadós ebédet. De a kettő között egyáltalán nem volt ekkora különbség mennyiségben és ízben.