De győzött a kíváncsiság. Mit lehet enni? Menü már nincs, de étlapról bármit! Érdekes az étlap, vonzó tételek is vannak rajta. Akkor egy vadast kérnék. Ja, az nincs. Hoop, akkor mi van? Hát egyek rántottat rizibizivel, az hamar megvan. Mindenre várni kell. Egyébként van két napos maradék, itt van kiállítva a pultban, rakott kel, mert nem kellett senkinek. Arra nem kell várni. Úristen, leültem és vártam. Már ott kezdődött a dolog, hogy az ajtó előtt, amikor megálltam, nyúltam a maszkomért. A fiú bentről kiszólt, hogy hagyjam csak, nem érdekes, őket ez nem érdekli felejtsem el. Két ember tevékenykedik az intézményben, mindketten elég használt, gyűrött és piszkosnak tűnő ruhában. Se maszk, se kesztyű. Közben bejött pár nyugdíjas, többségük maszkban, elvitelre kértek és leültek ahhoz az asztalhoz, ahol én is nyomorogtam. Ez a várószoba is. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért maradtam ott. A fiú néha bepakolt dobozokba kajákat, többször csak úgy, kézzel. Amikor valamit kézzel átpakolt valami tálból, akkor volt, hogy belevett, megkóstolta, és folytatta tovább. Kezet sohasem mosott, valami papírtörlővel néha megtörölte. Az én rizsemmel is úgy jártunk, hogy beledugta az ujját, hogy meleg ez, forró, minden rendben van. (? ? ? ! ! ! ) Mint egy rossz vígjátékban. Amúgy "látványkonyha" van, minden ott serceg, sült, előtted, elég piszkos, foltos rezsókon. Egyébként egy raktárban ülsz le ebédelni, mögötted egy porszívó, a falon polcok, konzervekkel, alapanyagokkal. Elképesztő hely! De mindenki kedélyes, vidám, akik bejönnek, szinte mindenki név szerint ismer mindenkit, mint egy idegen baráti társaság. Na, és végül elkészült az ebédem, a leírtakhoz képest meglepően gusztusos tálalásban, és ráadásul még finom is volt, nem túlzok, ezért nem egyes a hely. És még olcsó is. De ígérem, hogy ide soha többé, soha többé. . .
