Ha más meséli nem hiszem el.

Érkezéskor már fogad a tábla (több ilyen instrukció is kiírásra került, később mesélem majd), hogy az emeleten nincs kiszolgálás, csak alsó szinten. Rendben, teljesen érthető, miért is lépcsőzne fel s alá a kiszolgáló. Nincs is ezzel semmi baj, lepakolás után már megyek is le a mini területi lejebbre, ahol kis szőke leányzó áll a pult mögött. Kérek 2 sört a haveroknak, magamnak pedig egyelőre egy vizet. Kérdezem, hogy kaphatok-e szívószálat, a válasz: NEM! Nem azt mondja, hogy nincs, hanem, hogy nem! Mivel a feljebbi szinten szintén található instrukciós tábla, amely szerint van légkondi, amelyet kizárólag a személyzet működtethet (teljesen jogosan), bátorkodom megkérdezni, hogy megtenné e, hogy bekapcsolja e.
Erre ő: foglaltatok asztalt?
Mi vaan? Hogy függ ez össze? Akikkel voltam, már rég az asztaluknál ültek, én később csatlakozta hozzájuk.
Én: nem.
Erre újra ő: akkor be kell csukni lent az ajtót!
??? Jó, becsukjam én? Nincs válasz.
Újra ő: fent, ha az ablaknál ültök be kell csukni azt, ha nyitva van. Én: Jó, hát becsukjuk. (Nem ablaknál ültünk.)
Újra a szőkeség: de nem lesz ám egész este bekapcsolva.
Gondoltam a kedves kis csevej után jobb lesz, ha ismét az asztalunk felé veszem az irányt (látva bénázásomat a két korsóval és egy üveggel, természetesen fel sem merült a lányzóban, hogy esetleg segítsen, kellett nekem ennyi mindent vennem egyszerre, meg is érdemlem). A felső emelet fapados, szó szerint. Kis terembe bezsúfolva pár asztal. A sarokban található különösen tetszett: két személyes gyakorlatilag körbe van zárva és nem dohányzó matrica van rajta. Valószínűleg régen ez a sarok lehetett a nem dohányzó rész. Amúgy a kb. 4-5 asztalnál szinte mind ülnek. Még.
Van az a rossz szokásunk ugyanis a baráti körünkben, hogy alkalom adtán hódolunk az ulti (korábban eredetileg Máriásnak hívott) régi magyar kártyajátéknak. Tesszük mind ezt magunk örömére, mindennemű anyagi következmények nélkül. Eddig nem számoltam, így számtalan helyen vágtuk már ki a paklit az asztalra és jobbnál jobb sörök és még annál is jobb beszélgetések közepette cibáltuk egymás játék tudásba vetett büszkeségét. Előfordult már (talán összesen 2 alkalommal), hogy megkértek minket, ne tegyük. Ez is rendben van. Mindenki a saját tulajdonú vagy az általa üzemeltetett helyen saját szabályokat alkothat, amíg azok összhangban vannak a kapcsolódó rendeletekkel, törvényekkel stb. Így, ha egy tulaj nem szeretné, hogy nála kártyázzunk, hát nem tesszük.
Vissza az aktushoz: szőke szirénünk érkezik a korábban hosszasan és részletesen leegyeztetett klímaberendezés beüzemelésére. Adytól a Héja nász az avaron c. vers jutott eszembe, csak itt Léna a híres Endre nélkül vonult be a terembe. Mindenki elhalgatott (mármint az összes asztal) és feszülten figyelte, hogy mi fog történni. Főszereplőnk becsukta az arra ítéltett egy ablakot. Szigorúan felmérte, hogy mi történik az asztaloknál és jajj! Lebuktunk! Egy óvatlan pillanatban bujaságunk elérte végét: kártyalapok hevernek az asztalon szerte-széjjel és a kezünkben is tartunk párat.
Szőkeségünk(Sz): itt nem lehet játszani! (Semmi ne haragudjatok vagy hasonló.)
Rossz életű banda: mi(RÉB): semmit se lehet játszani?
Sz: semmit!
RÉB: sakkozni se?
Sz: sakkozni se!
RÉB: barkochbázni se?
Sz: barkochbázni se!
A kioktatásnak része volt még a magyarázat is, amely szerint pár nap múlva kamerákat is telepítenek az instrukciós táblák által szabadon hagyott felületekre. Na és ha ezek a jövőben létesülő kamerák, már most meglátják, hogy játszunk, akkor aztán... És különben is, majd azt fogjuk mondani, hogy ő (Sz) ezt megengedte?
Döbbenetünkben megittuk a megvásárolt (szigorúan előre kifizetetett) söröket és vizet, majd szedelőzködtünk le. De ha már ilyen szomorúra sikerül a búcsú, hát dobjuk fel egy vásárlók (született: panasz) könyv elkérésével. Na itt Sz. már hangnemet váltott és olyan aranyos kedves kislány lett, hogy csak na. Mindegy, most már benne vagyunk, megvárjuk. Csak nem adja. Telefonál. K. nénit hívja, aki üzeni nekünk, hogy ez nem játékterem! Tudjuk, hiszen, azért ide jöttünk, mert nem szeretünk játékterembe menni. Sz. közben berendeli a férfi ismerőseit/munkatársait, nem derült ki a titulusuk, akik szép szóval próbálnak szándékunktól eltántorítani minket. De már nem lehet. Végül röviden leírtuk a történteket. Nem várunk ettől semmit, pusztán csak foglalkozzanak fél percet azzal, hogy normális hangnemben is lehet közölni azt, hogy nem lehet adott helyen ultizni vagy azt, hogy nem adhatnak szívószálat. Tovább mentünk, ahogy az élet is.