Kellemes, otthoni ízek. Mire átmelegszünk, megtelik az étterem. Hármasával-négyesével jönnek az emberek, és legtöbben menüt esznek. Talán a környéken dolgozók, mert nem sokáig időznek, gyorsan esznek, és már mennek is. Folyamatosan cserélődik a vendégsereg. A két pincérnek sok a dolga, de mindenkihez van egy kedves szavuk, mosolyuk, folyamatosan érdeklődnek, hogy minden rendben van-e. A kínálatban semmi extra, ha csak az nem, hogy itt a sajtot töltik meg füstölt sonkával, úgy rántják ki, nem a húsba rejtik a sajtot. :-) Mártás nem jár hozzá, de mi kérünk, mert anélkül kissé nyögve nyelős. Kapunk kis tálkában ketchupot és majonézt, amiért végül nem kell külön fizetnünk. Mikor kiderül, hogy nem kérek se sört, se házi szörpöt, a pincér hoz egy pohár hideg vizet. Csillagos ötös! Tengeren túli barátaim mindig kinevetnek, amikor újra és újra meghatódom attól, hogy a betérő vendéget kéretlenül is friss vízzel kínálják. Vajon itthon, ahol jó ivóvíz folyik a csapból, miért megy ez élményszámba? Sok helyen még kérésre se hoznak vizet, vehetsz magadnak palackozottat, azt is a bolti ár többszöröséért. A hely barátságos, tiszta, rendes, de a nagy jövés-menés miatt nem mondható különösebben hangulatosnak, legalábbis hétköznap, délidőben. Vasárnap zárva, ami szintén azt bizonyítja, hogy a dolgozók ebédeltetése a fő profil. Pedig a méretei, az étlap és a kedves kiszolgálás egyaránt a tipikus vasárnapi kisvendéglőket idézi.
