Hát, hát...

Igyekeztem ma jelenlétemmel kitüntetni ezt az üzletet, nem volt egy ünnepi találkozás... a pho-val valahogy úgy van az ember, hogy eszik belőle jót is, rosszabbat is, de ez nem befolyásolja a viszonyodat a leveshez, azért újra és újra elmész és eszel tovább. Egyébként nem emlékszem, hogy beszéltem volna valakivel valaha, aki azt mondta volna, hogy nem szereti a pho-t. De vannak gyengébbek, az igaz. Szóval ez a kis egyszemélyes vendéglőke küzd a fennmaradásért, és úgy tűnik, évek óta eredményesen. Pho-t kértem, kicsit, marhából, aztán másodiknak kacsás tésztát. Nem volt jó ebéd. mennyiségre a kisadag pho is elég sok volt, de nem annyira finom. Kaptam ecetes fokhagymát, pakoltam is bele becsülettel. Meg az asztalról is nyomtam bele csípős szószt. Nem lett jobb. Meghagytam a hátsó harmadát, különös tekintettel arra, hogy a leves kellős közepén kihozta a nő a kacsámat, és sokszor érdeklődött, hogy finom? Én meg nyomtam az elterelő gesztusokat, meg a hát, hát... kézmozdulatokat. Meg az udvarias ábrázatot. A tésztás kacsa is azért nem volt jó, mert iszonyatsok ilyen-olyan fű, meg nyers csíra volt hozzá, gyakorlatilag hersegve legeltem a cellulózt. A kis mosolygós nő szívesen és mókásan beszél magyarul is, meg hát láthatóan töri magát, igyekszik, de a belső helyiségben olyan sűrű vietnami konyhaszag van, mintha csak egy utcai büfében sétálnál a trópusokon. Evőeszközök meg... áá, ne is mondjam, nem zavar ez senkit, csak engem. Végül 6280 forintot fizettem.