Nem túl sok bizalomgerjesztő étkezde van, leginkább a szokásos üzletláncok. Néztem egy magyarosfélét, háát. . . hogy fogalmazzuk finoman. . . két nem túl ápolt benyomást keltő ténsasszony tevékenykedett a pultban, Nem jó jel. Na, lássuk a thait. . . elég nemzetközi a kínálat a felirat dacára, vegyes Dél-Ázsia, de nem baj, az eladó is ázsiai szemre, de kifogástalannál jobban beszél magyarul, azaz anyanyelvi szinten, semmi akcentus, de még angolul is, mint hallottam, zavartalanul vált nyelvről nyelvre. Beszéljünk vele. Vietnami pho-t kértem marhahússal, meg azt is, hogy wokos tésztát ennék rákkal, de nem most, hanem amikor megettem a levest. Megértette, majd jelzek, ha kész vagyok a levessel. Egyébként nem szeretem az ilyen helyeken, hogy együtt kell elvinned, és amire megeszed a levest, a második meg kihűl. Ezt itt jól intéztük. A pho viszont nagyon vacak volt! Dominált benne az a mosogatólé-íz, ami a rosszabb helyek sajátja, és amit csak lehetett, beleraktam hogy elverjem ezt. , Kis dobozban csípős mártás, meg némi ecetes fokhagyma ehetőbbé tette. Az én hibám is, de úgy kaptam a levest, hogy színültig tele volt a műanyag edény, és egy hibás mozdulatnál jelentős mennyiséget sikerült belőle a tálcába borítani, úszott minden, szalvéta is persze, a húsleves levében. Ezután kértem a wokban sült tésztát, rákocskák kivéve a fagyasztóból, kemény kis kavicsokként kopogtak az előkészítő tálkában. Nem is nagyon soká meg is lett. Na, nem sok öröm volt benne. A legerőteljesebb íz az a, sütés közben állandóan merőkanállal hozzáadott szójaszósz volt, ami fekete ragacsos masszává alakult a végére az étel alján, minden mást letarolva. Elég bús ebéd volt, Ezért 6000 forint felett fizettem, éppen annyit, mintha beültem volna egy szép éterembe, kiszolgált volna egy avatott pincér, szép terítéken, szép fém evőseszközükkel, és jóllakva, jó érzésekkel távozhattam volna. Ez így szomorú ár/érték arány.
