A vas vére

Van egy különleges emlékmű a Duna partján, érzésem szerint kevesen tudnak róla. Először volt valami hírverés ezzel kapcsolatban, megjelentek valami furcsa fotók is, színes csíkok folytak le a fehér kőfalon, állítólag volt, akinek tetszett, volt, akinek nem, aztán eltűnt nyomtalanul, most meg mintha végleges formájában állna itt ez a sajátos alkotás. Salkaházi Sára nevét talán sokan ismerik, Bernovits Vilmáét talán kevesebben. Pedig együtt dolgoztak, embereket mentettek egy tragikus korban, amikor még az egyház vezérvonulata is sokszor a gyilkos államhoz csatlakozott inkább. De a keresztények közül sem volt mindenki egy undormány Prohászka Ottokár, voltak becsületes, tisztességes, hitükhöz hű embermentők is többen, bár a nevük sokszor nem is maradt fenn az utókornak. Salkaházi Sára és Bernovits Vilma a Bokréta utcában dolgoztak és tették a dolgukat, amit a szívük, hitük diktált. Mint a Szociális Testvérek Társaságának nővérei. Élelmet, ruhát vittek a gettóba, embereket bújtattak a saját intézményeikben, otthonukban. Egyszer egy 18 éves lány bosszúból feljelentette őket. Másnap a nyilasok a partra hurcolták és a Dunába lőtték őket, másokkal együtt. Az emlékmű egy kezeletlen vastömb, ami az idő múlásával rozsdásodik, s vörös csíkokat fest a partfalra. Ezt közelről, ott helyben nem annyira látod, én átmentem a túlpartra és onnan fényképeztem le, hogy milyen ez messziről. Vagy a hajókról nézve. Közben nem tudod függetleníteni magadat attól a gondolattól, hogy 2025 van és az állam ugyanúgy hadjáratot folytat az embermentők, az embereket segítők, az embereknek fedelet, élelmet, jogsegélyt adók ellen, csak jelenleg még más módszerekkel