Hőségben szenvedő gazos

Mert mit is csináljon az ember súlyos hőségriadó napjaiban? Nyilván azt hallotta, olvasta, hogy a fák között sokkal kellemesebb ilyenkor, több fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, mint a betondzsungelben. Hát nem is tudom. Besétáltam a Villányi útról, a botanikus kert nem múzeum, hétfőn is nyitva van. Az arborétum olyan, mint egy soknemzetiségű ország, különböző helyekről származó élőlények együttélésének kísérlete. Régi emlékek vigyorogtak a sorompón belül, haha, hányszor tartottuk itt, a kertészetin az országos tanévnyitót, de akkor soha nem jutott eszembe, hogy hoppá, ez egy arborétum, inkább mászkáljunk a zöldben, semmint drapériás asztalok mögül osszuk az észt ártatlanoknak. Szóval, sokszor észrevétlen az arborétum. Most meg direkt őérte jöttem, ő volt a főszereplő. Körbe is sétáltam, amit csak lehetett. Szinte egyedül, magányosan, néha elveszett diáklányok napoztak valahol a sűrűbb részen vagy laptopoztak az árnyékban. De általában kellemes, magányos út volt. A madarak erdejénél kezdhető a dolog, ott van egy kis tó is, szép tavirózsákkal, nádassal. A nekidühödött forróság ellen forgó kerti slagok próbáltak védekezni valahogy, nekem meg szórakoztató volt, mint egy akadályverseny, hogy akkor szaladjak át a területen, amikor a vízsugár éppen elfordul. A kert elég sok helyen elhanyagolt, gazos. Alig amlékszem szépen karbantartott részre. Mintha a nyakába dobták volna a gyeplőt, hogy nesze, szabad természet, itt van, nyerd vissza, ha tudod! Felmásztam egy épület sarkán egy teljesen növényekkel befutott lépcsőre, de aztán nem mertem tovább, mert olyan volt, mintha mállana a beton, itt-ott kilátszott a vas is a törésekből. De ettől függetlenül lehet itt sétálni, gyönyörködni, csak meg kell találni mindenhol a szépséget. Gondolkodtam a hármason vagy négyesen, de ez a sok növény nem tehet róla, hogy így bánnak velük, hát nem büntethetem őket. Négyes.