Szóval, ahogy ott járok-kelek jegyem birtokában, egyszer csak megrázkódott valami bennem hogy "elég". . . ilyen máskor is van, a nagy-nagy múzeumok meglátogatásánál, az ember egyszer csak megtelik, mint a hordó, és nem bír már érdemben koncentrálni. Vagy nem törődsz semmivel és átszaladsz az egészen, de akkor meg nagyon nagy luxus jegyet venni. Az ember befogadóképessége adott időpontban korlátozott. Hát itt meg az történt, hogy nyomorúságos képpel kisétáltam a folyosón a teremőrhöz, és mondtam neki, hogy nem, nem bírom tovább. Most egyszerre nem. Nem fizikailag fáradtam el, hanem érzelmileg. Jól betett, ahogy végignéztem ezeket a tökéletesen kiragadott pillanatokat az idő megfagyott folyamából, a spanyol polgárháborút, a mexikói vért és halált, Vietnamot, a második világégést, a nőket és férfiakat, akik már nem élnek, de hihetetlen éles szemmel zárta borostyánba őket a világ egyik legzseniálisabb fotósa. . . arra is gondoltam, hogy van a World Press Photo, az ember minden évben elmegy, sorban áll, hogy a világ legjobb sajtófotóit megbámulja, ezek a döbbenetes képek meg itt vannak állandóan a Nagymező utcába, aztán nem jár ide a kutya sem, és még te sem voltál. Ez a döbbenetes zseni, ez a zsidó srác majd férfi Budapesten született, majd 40 évesen meghalt Vietnamban. De amit ránk hagyott, az több életre elég lenne. Tehát olyant csináltam, amit nem szoktam, a rendkívül intelligens teremőr, egy fiatal férfi azonnal átlátta a helyzetemet, és mondta, hogy persze, érti, megérti abszolút, na, akkor most csináljuk azt, hogy visszamegyek a pénztárba, lepecsételik a jegyemet és visszajövök bármikor, amikor feltöltődtek a lelkem akkumulátorai. Hát ilyen csúcsötös múzeum, bizony!
A kijelzett darabszámba és átlagba beszámítjuk partneroldalunkon, a Szállásvadász.hu oldalon leadott értékeléseket is. Ott lehetőség van szöveg nélkül is értékelni. Az ilyen (kizárólag pontozásos) értékelések nem kerülnek megjelenítésre. 
