Megnéztem az életemet

Mit csináljunk... olyan mélyre hat, hogy eléri a fájdalomküszöböt. Az ember szembesül önmagával, az elveszett életével. Ilyenkor sír, hogy elmúlt minden, vagy boldog, hogy milyen gazdag volt az élete, vagy a kettőt együtt? Aki a hatvanas évek végén volt kamasz meg fiatal, annak más tudata, mint a többi embernek. Megrengetni a világot, az addigi társadalmi normákat, elvárásokat, szokásokat... hát, ez egyedi, meghatározó. Csavargás, stoppal járni az országot, koncertekre menni, elszenvedni a büntetéseket, a megaláztatásokat a hosszú hajért, a virágos ingért, a kerek jelvényért. Rendőr letépi, falhoz lök, megüt, feljelent. Ezek a zenészek, itt a rockmúzeum falán a kortársaim. Az első koncerteken ott nyomorogtunk mindenhol, ahol csak lehetett. Radics Béla! Micsoda név! A valaha élt legnagyobb magyar gitáros. Istenem, valaha Sankóékkal bejártak a Vakok iskolájába próbálni és ott hallgattuk őket. Micsoda idők! Jó, hát itt elfogult az ember, na, mit tegyek, számtalan tárgy, fénykép előtt tele lett a szemem könnyel. Ez a kor meghalt. Örökre? A szabadság harcosai közül páran ma az elnyomó és korlátozó hatalomhoz dörgölődnek bizonyos obulusokért... Istenem, minden eszmének, kornak megvannak a maga árulói. Sokan meg elmentek becsületben, tisztességben, meg nem tagadva önmagukat. És bennünket sem. Hát valami ilyen nekem ez a múzeum. Persze nyilván mindenkinek lehet más és más.