Valami terepszínű

Azt nem tudom, mikor állították, bevallom, nem emlékszem. Régebben naponta többször elmentem itt, de még így sem rémlik. Nem sok nyoma van a neten sem. Olyan kis terepszínű dolog, beolvad a környezetbe, nem egy impozáns vagy harsány valami. Hogy kopjafa? Hááát, mérsékelten. Most olyan kurzus van, hogy minden kopjafa, ráütjük bármire, mert valami irányzat van, hogy ez magyaros. Régen azt hittük, hogy inkább székelyes, de nem, most már minden az. Még az 1956 is. Meg persze, nagyon klerikális is lett, utólag már kereszteket is tűztek rá sokhelyen. Nos, így alakul, változik, torzul a történelem, aztán ha hatodszor látod, már fel sem tűnik, beépül a tudatodba, és úgy adod tovább. Igen, Gloria Victis, így van, dicsőség a legyőzötteknek. Nekem is kebeldagasztó emléke a nemzetnek, ritka szépséges és fájdalmas eseménye ez a forradalom a magyarnak. Hogy az aktuálpolitika ide meg oda kenegeti, mint a májkrémet, az gyomorforgató. A faragáson szocreál emlékek kacsintanak ki, messziről ez akár valami szocialista jelképes is lehet, olyan színezetet is kaphat. A miniszoknyás leány fellép valami barikádra, oszt elereszti a békegalambot a kezéből, ami csőrében az olajágat viszi, de hová? Az oroszoknak? Vagy a magyaroknak? Ok, nem kérdezem. Rálép a vöröscsillagra, összetöri, jól van, jól teszi. Az oszlopon alul rusztikus jelenet is van, öreg indián főnök mintha egy idős fehér vadászt vigasztalna. Fent lekonyult szervű tank fenyegeti az alatta faragottakat. Nos, ez is egy emlékmű. Megszokjuk.