Budapesti turista a Hajdúságban

Megirigyeltem szbeli mókás címadásait (Alföldi túristák itt meg ott) és egy kicsit epigonkodok most én is. Kinéztem magamnak a parlagi templomromot, valahol Debrecen Dombostanyáján ha kinézed, el is mész oda, persze. Január van, melegedig az idő, olvad a jég a sár alatt. De ez ki a kányát érdekel? Cél van, oda megyünk és kész. Egy darabig még csak-csak van betonút, aztán már nem akad. Ez a dolog éppen a búbánatos istenharagjának a túlsó végén van. Földutak, latyak, sár, egyre mélyebb pocsolyák és egyszer csak, amikor egy kisebb beltengert ki akartam kerülni, hát puff, a kerék beragadt a tormaföldbe. Se előre, se hátra, sárdagasztás a nagy magyar Alföld ege alatt. Aztán már az sem. Pörög, ássa be magát még mélyebbre. Valahol a horizont azért ígért lakott területet, és vagy húsz perc múlva jött is egy hölgy egy kisebbfajta terepjáróval, de az ablakot letekerve már messziről kiabálta, hogy nincs vonóhorga, próbálkozzak valahol a tanyákon. Beláttam, hogy nincs más, elindultam élő embert keresni, öt házban még csak kísértetek se laktak. De aztán egy következő egy helyi erő fát hasogatott az udvaron, a görög tragédiákból ismert hanglati elemekkel előadtam a kapun kívül a sirámomat, erre beeresztett az udvarra, és mondta, hogy mindjárt jön anyósa, neki ez a specialitása. És kijött ez a jóasszony, a róna tündére, és fergeteges telefonálásba kezdett, hat-nyolc embert is felhívott, ismerőst és ismeretlen, és egyszerűen lerohanta őket, mint egy lélekbomba, előadta, hogy itt áll a szánalomra méltó csóró kis pesti, amúgy jóravaló, de lám így járt a bekötőúton... de az emberek szombat lévén, gondolom, mindenki ebédelt, nincs traktorja, olyan gép sincs éppen, ember nincs, elment mindenki, van, aki Pestre utazott, és hát sok baj akad mindenhol de az én védőangyalom nem hagyta annyiban. Agilis verbális támadásokat intézett az éterbe újra meg újra, aztán megállapodtunk, hogy hát ha nincs gép, akkor van ember, valaki már valahol biciklire is pattant, jön errefelé, addig mi itt összeszedünk deszkákat, ágakat, szalmát, van lapát, ásó, visszük magunkkal meg mindent, egy percig se féljek. És így is lett. Ember is jött, már négyen voltunk. lapát, ásó, talicska és hát kiástak!! És mindenki boldog volt! Rimánkodtam, hálálkodtam, könyörgöm, ennyi pénz van mindössze nálam, de ezt boldogan mind, hogy háláljam meg? Mit tehetek, hogy érezzék, elhiggyék? Semmit, az égvilágon semmit mi itt a tanyán ilyenek vagyunk. Segítünk egymáson, mindenkin, akin csak lehet.
Na, ezek után tényleg elgyalogoltam a bukdácsolóson még a templomromhoz, az isten borongós, ólmos ege alatt, még másfél kilométer a pusztába, és akkor ott mondhatsz imát, köszönetet, bármit, bármiért, amiért csak akarsz.
Ez a templomromok ára. Az ötösöm a kivételes kalandnak, de főleg az emberségek szól!