. . ő a helyi, ő tudja, meg is fogadtuk. Másnap vigyorogva beállítottunk a Válicka vendéglőbe, azaz beállítottunk volna, ha nem lett volna egy tábla az ajtó előtt, hogy "zártkörű rendezvény". Ilyenkor aztán mi van? Hétvége, ünnep, a fél ország zárva, falvakon keresztül csak kihalt vendéglők. . . C-terv meg nincs. . . végül is, nem is írtak annyira rosszakat a neten arról a Három fenyőről. . . odamentünk. Olajbányász város lehetett, egy szocreál lakótelep a begazosodás szélén, az egykorú nagyüzem maradványai. Parkolás az 50 évvel ezelőtti szakadt múltba, van egy lepattant presszó, azután meg ez az "étterem". Lehangoló látvány. Bent meg. . . gondolom, a bányászok egykor élszocialisták voltak egy szocialista nagyüzemben, most meg a romjai után elhivatott mélymagyarok. Ez máshol is így van. Az ivón belül mindenféle hungarista relikvia, honfoglaló vitézek, nagymagyarországok, ez alapozta meg a hangulatot. A pult fölött belátni valami előkészítőbe egy idős hölgy valami hétvégi melegítőben reszel valamit, néha a szájába nyúl, beleszik a cuccba. . . phejj. . . kijött aztán egy másik fura alak, és mondtuk, hogy jaj, ez egy étterem? A pultnál két veterán bányász bányászott a pohara fenekén. . . Szó szót követ, valami maradék vagy mi az van, szóval lehet esetleg krumplilevest kérni. Így az egyből azt az egyet választottuk. Leültünk egy bokszba, talán évtizedes pókháló lógott be a fejem fölé. De megkaptuk a levest, nem is volt rossz íze, nagydarab krumplik is voltak benne és tulajdonképen olcsó is volt. Kirándulásnak, kalandnak valami, de nem ajánlom senkinek ezt a helyet, még nehezebb helyzetekben sem. Nem feladni, elmenni egy nagyobb városig, valami civilizációba. De ha egy lepukkant kocsmára vágysz, akkor itt a helyed!
