Semmi sablon.

Minden nyáron rokonlátogatásra megyünk a „sógorokhoz”. Feleségem unokanővére szeretettel fogad minket, süt-főz. Váltogatja a magyar és az osztrák ízeket. Kedvencem a hússal töltött gombóc, párolt káposztával és valamilyen szósszal. Mindig grillezünk vagy ellátogatunk Németországba a határ mellé egy sült csirkéshez és nagy tételben fogy e pár nap alatt a bajor kolbász minden formában. Érdekes, hogy bár csak 7 órát utazunk, mégis teljesen mások az ízek.
Korán indulva a visszautat is egy „levegővétellel” teljesítjük, csak tankolni álluk meg, így már otthon tudunk enni. Idén velünk utazott anyósom is, másképpen indultunk, ezért a visszaúton meghívott minket, a hegyeshalmi határ mellett található Paprika csárdába.
Bevallom, ezt a nevet kicsit erősnek vagyis inkább erőltetetnek gondoltam. Szemem előtt buszos csoportok hatalmas tömege rémlett fel, akik az idegenvezető után baktatnak, kiéhezve az IGAZI MAGYAR ÍZekre, amit „csak itt és csak önöknek készített a séf”. Csikósokkal és betyárokkal szelfiznek, belépve a nyakukba paprikafonatot akasztanak matyóba öltözött lányok, akik közben házi pálinkát is kínálnak welcome drink-ként. Kicsi bográcsokból kanalazzák az gulást, amit telepakolnak csípős paprikával, izzadva, szuszogva bólogatnak, hogy ez gut/good/bueno/bon/hárásó/yoidesu/bra/esznatyonjo.
A parkolóban beállva valóban voltak buszok, de onnantól kezdve minden sablonos elképzelésem semmissé lett. Ízlésesen berendezett fogadócsarnokban hírességek ajánlják az éttermet, ahol a modern és a hagyományos bútorok nagyon jól megférnek egymással és a rengeteg Miska kacsóval. Bár sokan voltak a vendéglátóhelyen, jutott asztal ötünknek és máris az étlapot nyálaztuk át. Még jó hogy nem le, mert a körülöttünk keringő illatok még akkor is beindították volna gyomornedvünket, ha előtte ettünk volna végig egy középkori lakoma teljes menüsorát. Míg elkészültek ételeinket házi limonádét iszogattunk, ám egy-két kortynál tovább nem jutottuk, mert máris előttük gőzölögtek leveseink. És az első kanál után hiába csak egy hét, hiába szeretetteljes gondoskodás, úgy éreztük hazaértünk. Nem is beszélgettünk sokat, csak a kanalaink egyre szaporodó koccanásai adták evésünk ritmusát. Mindenki főételként valamilyen húst rendelt. Volt ott rántott csirkefalatka salátaágyon mártással, vagy chilis csirke szárny sült krumplival, Szindbád pecsenyéje, és csülök csusza az én személyes választásom és azóta kedvencem. Desszertnek házi baracklekváros palacsinta és kávé. Bár a számlát nem mi fizettük, de még anyósom is elégedetten nyugtázta és adta tudtára pincéreknek: Minden finom volt, jó, hogy itt jártam.
Ezzel az értékeléssel kérek elnézést az étterem minden dolgozójától, hogy sablonokban gondolkodtam. Mindenkinek ajánlom, hogy hazafelé Ausztriából itt egye az első hazai ebédet.