Városháza Kiskunfélegyháza

Szóval, gondoltam egyet, és lesz, ami lesz alapon betértem a turistainformációba, a városháza tövében. Beletelt pár percbe, amíg megpróbáltam elfogadtatni, megszerettetni magam, elmagyarázni, hogy mit is szeretnék, ilyenkor az ember elénekel csengő fejhangon egy-két óvodás dalt és eltáncolja az Anyeginből a hattyúk tavát, hogy jobban felhívja magára a figyelmet. A hölgyek érdeklődve hallgattak, lehet hogy egyre növekvő empátiával a szegény számkivetett felé. Végül kitalálták, hogy ne legyek öngyilkos ott a parkettán, hogy ugyan zárva van, de megkérik, áthívják azt a remek fiút a múzeumból, aztán elvisz engem az amúgy is bezárt malomba, és majd mesél. Kaptam térképeket, meg tippet, hogy hol is ebédeljek, meg egy bűbájos meghívást, hogy ha végeztem, jöjjek vissza ide, és megmutatják nekem a városházát is! Minden így történt, én hálatelt, repeső szívvel vissza is jöttem a délután, és ekkor az őrangyalom felvitt az emeletre, és megmutatta a szép épületet, a tanácstermet, hogy csak trónoljak nyugodtan a demokratikus hatalmasságok székén, nézzek onnan szerteszét, közben alacsonyan szálltak az Ámorok s a kis puttó betalált egy vesszővel a szívembe, szerelmes lettem, mint egy rajzfilmfigura, és a bájos kísérőm kivitt az erkélyre is, hogy onnan integessek az ünneplő tömegnek, mint a Buckingham-palotából szokás. Én ugyan integettem, de ünneplő tömeg az nem volt, viszont esett már eső, de az én szívemet nem bírta lehűteni semmi. Gyönyörű ez a szecessziós palota, nem kerül semmibe a megtekintése, csak csupa öröm, szívesen megmutatják, ha ráérnek és tehetik, én meg egy óasszír szerenádot mandolinoztam a szívem vitorlás billentyűin, amikor távoztam. (Néhány kép mellékelve. )