Ez egy kuriózum

Nem is olyan régen, egy internetes csoportban közzétettem egy fotógyűjteményt, ami huszonvalahány zsinagógát mutat be az országban, amelyeket a közelmúltban bejártam. Néhány romos, sokat elbontottak, a rendbehozottakat pedig általában valami kulturális célra használja a város. Működő zsinagóga szinte sehol. És akkor ott valaki felhívta a figyelmemet, hogy de, a kiskunhalasi az élő és működik olykor rendeltetésszerűen. Hopp, miket tud meg az ember... nosza, indulás Kiskunhalasra, hogy hiányos műveltségem szégyenfoltját letöröljem! Persze, az nem úgy van ám, hogy csak úgy betörünk egy zsinagógába, tisztelettel köszönöm a hölgynek, akivel ezt letárgyaltuk és az úrnak, aki beengedett, és roppant barátságosan rámbízta az épületet és a kulcsokat, én meg nem éltem vissza semmiféle bizalommal, bejártam és alaposan szemügyre vettem mindent, ami megnézhető. Van, amikor valaminek a bejárása avatott társassággal jobb, és van, amikor jobb magányosan, zavartalanul, a gondolataidba merülve, itt-ott letelepedve, ráülni a múlt székére, elképzelni, milyen volt ez teljes fényében és pompájában. Meg az élet milyen volt itt. És milyen lett. Nincs kitakarítva a tiszteletemre a templom, részben tárolásra is használják, nem idegen célokra, de így az igazi, semmi művi nincs benne, csak az eredetinek egy átmentett, megőrzött, felújított, darabja itt-ott, meg amit találsz abban, ahogy a saját képzeleted a valósággal megütközik. Egy halálba üldözött nép hitét kutatni az őrző falak között felemelő. szakrális élmény, még úgy is, hogy tulajdonképpen nincs közöd sem a származásukhoz, sem a hitük alapjaihoz.