Népek kavalkádja

Ma reggel hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam Mohácsra, mert volt az a nyomasztó hiányosságom, hogy nem láttam még a Kanizsai Dorottya múzeumot. Ok, tudom, ettől még sokan élni tudnak akárhány évig, hát lehet, hogy én meg nem. Na, de mit csinálsz szombat délelőtt egy városi múzeumban, hát nyilván egyedül vagy, úgy, mint általában a többiben is. Ez sokszor nem hátrány, hanem inkább a személyes, bensőséges élmény. És hát mit látsz itt? Egy dolog, hogy Mohács, meg vész, meg csatavesztés... a másik dolog, hogy busójárás... na, és mit tudsz még Mohácsról? Hát ezt a gyönyörű soknemzetiségű világot, ezt a szívet melengető képet, ahogy magyarok, svábok, szerbek, sokácok, bunyevácok, cigányok és zsidók együttélnek, reformátusok, katolikusok, szláv ortodoxok, izraeliták lakják a várost, osztoznak a feladatokon, a közös felelősségen, dolgoznak, énekelnek és táncolnak, ki-ki a saját nyelvén, viseletében, szokásai szerint. Mert, hogy lehet így is. Ebben a gyűlölettengerben, ahol jelenleg élünk, egy kapaszkodó ez, sziget, ahol a remény lakik. De látod a képeken... ezt a múzeumot így rendezték be, hogy ezt demonstrálja. Csodaszépek a ruhák, állni kell előttük, belelátni az élő embert, és meg kell néha böknöm magam, hogy menjek már tovább... azután a "látványtár"... nos, az egy külön részleg, olyan, mint valami nagy értékmegőrző raktár egy bankban. Fel lehet mászni az emeletre, valami fémelemekből összerakott állványon tengersok kerámia van, a vidékre jellemző színek és minták, mész rajta, és közben olyan érzés, mintha egy horrorfilmbe lennél, borzalmas, síron túli nyikorgások, zörgések, neszek jönnek a falból a lépteid nyomán, nagyon félelmetes, de állítólag 800 kilót is elbír, én meg nem vagyok annyi. Szóval, bátran végignéztem, mutatom. Lent meg, az alsó polcokon egyszerűen meseszép faládák hosszú. hosszú sorra, egyik szebben festett, mint a másik. Nos, hát ilyen élmény ez... meg is köszöntem szépem az ottdolgozóknak.