Az élet egy hiánypótlás

Mikor beugrott, hogy te jó ég, a Zsolnay mauzóleumot még nem értékeltem, nem csak én, de más sem, azért ez olyan kollektív szégyenérzet, nem? Magad helyett, meg más helyett is. Az más, hogy az ember régen volt valamikor, de az most nem érvényes ide. Tehát okosan bementem a Zsolnay negyedbe, hiszen még a számkivetett kóbor ebek is tudják, hogy oda kell menni először jegyet venni, aztán másszál csak fel a mauzóleumhoz, mert különben nagyon fogsz bosszankodni, hogy visszazavarnak. Tehát Zsolnay negyed bejáratánál jegypénztár zárva, WC is zárva, menj, keress másikat, fél lábon ugrálva elmentem a látogatóközpontba, na, és hosszú szenvedés után ott aztán lett WC, meg belépőjegy is. Így okosan előkészülve már nyugodt szívvel hágtam meg a lejtőt, kétoldalt az őrző oroszlánok sora között (köztudott, hogy a nagy mauzóleumokat oroszlánok őrzik, Budapesten is a Nemzeti sírkertben), itt aztán van belőlük elég, végig, a két oldalon. Jegyemet őrembernek átadtam, aki bebocsájtott a síri világba. Azt rögtön gondoltad, hogy a Zsolnay mauzóleum belső kidolgozottsága csodaszép és méltó, érdemes elácsorogni itt és átitatódni a hely szellemével. A kerek lyukon lenézve olyan, mint ahogy például Napoleon sírját láthatod Párizsba fentről. Persze, lementem az alsó szintre is, itt vagy velük együtt, a halottak világával.