Emlékpark, hogy tudjunk emlékezni vagy megemlékezni.

Szomorú hely.
Nem tudtam objektív lenni.
Már az úton, Recsk faluból, a hatalmas, méltóságos fenyők között arra gondoltam, hogy vajon hogyan tehették meg az elítéltek ezt az utat a büntetőtáborba, milyen járművön, vagy gyalog…? Hideg volt, és ettől a gondolattól még jobban fáztam.
Csak mi álltunk a parkolóban.
Beljebb, pici kis bódé egy férfi jött elő, és mondta szerényen, hogy választhatunk képeslapot, és az egyben a belépőjegy ára is. El is fordultam, mert már folyt a könny a szememből.
Egyszerűségében megható bádog-Krisztust alatt a szöveg: „Ez a kereszt azok emlékére állítatott, akik ebben a táborban haltak meg és még ma sem ismert, hol kaparták el őket”. Több helyen nemzetiszín szalagocskákat lenget a szél, itt van egy őrtörony is, és emlékhelyek, nevekkel. Sok- sok névvel…
Csak egy barakk áll (rekonstrukció), előtte a konyha maradványa, alig láthatóan tűnik ki a földből. Fapriccsek a barakkban, tenyérnyi rések a fa-falban. És nem ez volt a fogda.
Fényképek, emlékezések, ruhák, szerszámok… életek…
A gyönyörűséges fenyők és nyírek némán állnak, olyan némán most is, mint amikor a reménytelen szenvedés és megaláztatás tanúi voltak.
Ide el kell menni.
Egyszer legalább.