MÁRTÍR, BOLDOG ÉS VÉDŐSZENT

A Belvárosi Szentháromság templom előtt hangulatos kis terecske van, ahol ilyenkor májusban, a kellemes estében jól esik a nézelődés. Így fedeztük fel Boldog Sándor István szobrát egy szépen zöldellő fa alatt. Nagyjából annyit tud róla az itt élő emberek többsége, hogy ő is egy ideológia mártírja lett, miként a ma róla elnevezett utca korábbi névadója egy másiké. A Boldog Sándor István körút ugyanis korábban Ságvári Endre körút volt, nekem, az én korosztályomnak így ragadt meg a tudatában. Hősök, mártírok, utcanevek jönnek-mennek, váltakoznak.
Maradjunk hát inkább a szobornál. Nagyra értékelem, ha egy településen nemcsak a nagy nemzeti hősöknek állítanak szobrot, hanem a helytörténetben jelentős személyiségeknek is. De Sándor István tevékenysége nem kötődött Szolnokhoz, mert bár itt született 1914-ben, itt járt iskolába, 1936-ban elköltözött Budapestre. A fővárosban kapcsolódott a nem igazán ismert szalézi rendhez, és szerzetesként ott folytatta a rend 1950-ben történt feloszlatása után is a gyermekek és fiatalok hitoktatását, keresztény szellemű nevelését. Ez lett a pártállami rendszer szemében olyan súlyú bűn, amiért halálra ítélték, és 1953-ban kivégezték. Tragikus sors, amely Szolnokról indult, de ennek itt még nem volt előjele. Pogány Gábor Benő, a városban élő szobrászművész mégis fontosnak tartotta a vértanú szolnoki származását, a kötődést ábrázolni azzal, hogy az aszkétikus alakot a lábaiból kiinduló gyökerek, ágak fonják körül.
A város pedig azzal tisztelte meg Sándor Istvánt, hogy boldoggá avatása után egy évvel, születésének 100. évfordulóján Szolnok védőszentjévé választották. Most már tehát két védőszentje, patrónusa van a városnak, mivel Xavéri Szent Ferencet is meghagyták státuszában.