Minden tájékoztatás ellenére megtaláltuk...

Az idei, fővárosi Múzeumok Majálisán az intézmény egyik dolgozója annyi szenvedéllyel beszélt a hazánkban egyetlen, de a világban is ritka ipari skanzenről, amit egy bánya területén hoztak létre, hogy rögtön elhatároztuk, teszünk oda egy kirándulást.
A lelkes úr azt is elmondta, hogy az intézmény olyan közel van a vasútállomáshoz, hogy már a peronról látni az épületet, és adott is egy névjegykártyát, amin a múzeum címe szerepelt. Már akkor észbe kaphattunk volna, hogy egy szénbánya ritkán működik a város közepén, de csak itthon, a neten néztünk utána. A skanzen valóban a múzeum része szervezetileg, de attól még a város túlsó felében van. Néhány, egymásnak ellentmondó útba igazítás után, és mert nem volt kedvünk félórákat várni a helyi buszokra, végül beültünk egy taxiba. Ha már ingyen vonatozhatunk...

A bejáratnál egy kedves hölgy érthető és elégséges magyarázat kíséretében a kezünkbe nyomott egy kis térképet a látnivalók megszámozott felsorolásával, az ajánlott útirányt is feltüntetve. Az előttem értékelővel ellentétben mi nem igényeltük a „túravezetőt”, sőt, örültünk, hogy a magunk tempójában haladhattunk, és érdeklődésünk szerinti időt tölthettünk egy-egy helyen. Egyedül az igazgatói háznál csatlakoztunk egy kisebb társasághoz, mert az kulcsra van zárva, csak vezetéssel látogatható.
A skanzennek a bányászcsaládok egykori élettérét bemutató része igen érdekes. A különböző anyagi helyzetben lévő bányászok lakásai, az iskola, a kolónia üzletei. Pékség, cipész, szabó, fényképész, fodrászat, kozmetika. Meginog bennem a sztereotip elképzelés a fejkendős, lestrapált bányászfeleségekről. Maguk a házak kívülről is igen tetszetősek, egy picit „túl szép” az egész telep. Kicsit el is szégyellem magam, hogy klisékben gondolkodom.

Aki egy bányalátogatás izgalmaira vágyik, csalódás éri. Pár lépcsőn le lehet menni … valahová, ahol láthatunk néhány faácsolatot, pár fényképet, és háttérzajként „bányászok” beszélgetnek munka közben. Kissé gyermeteg.
A szabadtéri kiállításon rengeteg gép és gépalkatrész, számomra is érdekes, aki ért is hozzá, annak biztosan még inkább. A régi épületek lepusztult állapotukban is szépek és megkapó látványt nyújtanak. A kiállított bányamentő autóba föl is lehet mászni, megnézni a speciális felszerelést.
Van még a kertben néhány szobor és emlékmű, ezek vegyes benyomást keltenek. Legtöbbjük bányászati témájú, de néhányról elképzelni se tudom, mit keresnek ezen a helyen. Kicsit elszomorító és érthetetlen, hogy amíg a múzeum annyira szívén viseli a modern képzőművészetet, hogy még nyári alkotótábort is szervez, a régi fürdőházban pedig Hangfürdő címen állandó kiállítást rendezett be, amit most nem minősítek, pont a „saját” emlékeit kezeli mostohagyerekként. A bányászemlékművek kopottak, rozogák, elhanyagoltak. A fényképeket kiszívta a Nap, legtöbbjükön a név is alig olvasható, és az sem derül ki mindenkiről, hogy üzemi baleset, vagy a háború, a történelem áldozatai.

Érdekes program, kellemes sétaidőben. Egyszer mindenkinek érdemes megnézni.