Tatabányai Múzeum - Bányászati és Ipari Skanzen Tatabánya

Ott letettem az autót a környező parkolóban, aztán vigyorogva jelentkeztem a portán, hogy itt a soronkövetkező látogató-koma. A két hölgy egymás kezéből kapkodott ki, hogy melyikük vezessen körbe. Végül megállapodtak, és nagyon-nagyon jól jártam ideiglenes társammal, tényleg körbevitt alaposan, fantasztikus dolgokat mesélt, mindent megcsodáltunk, és én, szerény műszaki érdeklődésem mellett. el voltam ragadtatva! Már a városból kiebrudalt szoborparkban is ujjongtam, micsoda retro-leletek kerültek ide, aztán az alkatrészekből kreált szobrok is nagyon érdekesek voltak, a bányászok öltözője még inkább, a plafonra húzták fel a ruhájukat csigákkal, a zuhanyzóban az eredeti festés van még, pereg le a falról, de így az igazi, felújítva már nem nagyon tetszene ennyire, mint eredetiben. Az öltözőbe mindenféle antik alkatrészből innovált hangszerek volt, még pengettem, döngettem is párat, szóval vidám élmény is volt, szívből hülyéskedős, meg igazán komoly is, mert sokszor volt, hogy elálmélkodtam ezen az életen. Mármint a bányászokén. "Jó szerencsét! " köszöntünk mindenkinek, akivel találkoztunk. Megtanultam közben néhány dolgot, a hatalmas leeresztő kas (lift) működését, a sűrített levegő előállítását, bámulatos, mi minden kell a szén kifejtéséhez, félelmetes mennyiségű felszerelés. A bányászlámpák evolúcióját is megszemléltük, az eligazítótermet, az irodákat, aztán lejtősaknába is bekukkantottunk, meglóbáltam a fejtőkalapácsot, hát, elég nehéz. Azután felejthetetlen a kis lakóházsor, ahogy időben fejlődik egymás után, egyre korszerűbb lesz, ahogy lépkedünk tovább, de azért picike élettér ez, pláne, ha gyerekek is vannak, egy családnak. Nincs hol lenni. Konyha van, szoba van és apró kamra. Mondom én nagyarccal, de életem "hőskorában" én is szoba-konyhában laktam, feleséggel, gyerekekkel. Na szóval, azért mégis tudom, mi az. A borbélyműhelyt is élveztem, a cipészt is, remek hely ez! Az iskola meg valami nagyon igazinak látszó, de tényleg! Voltam valaha diák is, tanár is mindenféle korokban, hát ez is szívhez szólt, nekem legalább. Az elegánsabb, középvezetői ház is tetszett, de nem is tudok mit kiemelni, olyan jól telt el az idő, csak úgy elröppent, aztán kezdtem belátni, hogy a napi terveim kútba is estek, ezzel fogom itt tölteni a napom zömét! Nem is számítottam erre. Akármennyit el lehetne ott csodálkozgatni! És milyen sokat tesz hozzá az emberi tényező! Kétszer élvezetesebb volt ilyen vezetéssel az egész!

A lelkes úr azt is elmondta, hogy az intézmény olyan közel van a vasútállomáshoz, hogy már a peronról látni az épületet, és adott is egy névjegykártyát, amin a múzeum címe szerepelt. Már akkor észbe kaphattunk volna, hogy egy szénbánya ritkán működik a város közepén, de csak itthon, a neten néztünk utána. A skanzen valóban a múzeum része szervezetileg, de attól még a város túlsó felében van. Néhány, egymásnak ellentmondó útba igazítás után, és mert nem volt kedvünk félórákat várni a helyi buszokra, végül beültünk egy taxiba. Ha már ingyen vonatozhatunk. . . A bejáratnál egy kedves hölgy érthető és elégséges magyarázat kíséretében a kezünkbe nyomott egy kis térképet a látnivalók megszámozott felsorolásával, az ajánlott útirányt is feltüntetve. Az előttem értékelővel ellentétben mi nem igényeltük a „túravezetőt”, sőt, örültünk, hogy a magunk tempójában haladhattunk, és érdeklődésünk szerinti időt tölthettünk egy-egy helyen. Egyedül az igazgatói háznál csatlakoztunk egy kisebb társasághoz, mert az kulcsra van zárva, csak vezetéssel látogatható. A skanzennek a bányászcsaládok egykori élettérét bemutató része igen érdekes. A különböző anyagi helyzetben lévő bányászok lakásai, az iskola, a kolónia üzletei. Pékség, cipész, szabó, fényképész, fodrászat, kozmetika. Meginog bennem a sztereotip elképzelés a fejkendős, lestrapált bányászfeleségekről. Maguk a házak kívülről is igen tetszetősek, egy picit „túl szép” az egész telep. Kicsit el is szégyellem magam, hogy klisékben gondolkodom. Aki egy bányalátogatás izgalmaira vágyik, csalódás éri. Pár lépcsőn le lehet menni … valahová, ahol láthatunk néhány faácsolatot, pár fényképet, és háttérzajként „bányászok” beszélgetnek munka közben. Kissé gyermeteg. A szabadtéri kiállításon rengeteg gép és gépalkatrész, számomra is érdekes, aki ért is hozzá, annak biztosan még inkább. A régi épületek lepusztult állapotukban is szépek és megkapó látványt nyújtanak. A kiállított bányamentő autóba föl is lehet mászni, megnézni a speciális felszerelést. Van még a kertben néhány szobor és emlékmű, ezek vegyes benyomást keltenek. Legtöbbjük bányászati témájú, de néhányról elképzelni se tudom, mit keresnek ezen a helyen. Kicsit elszomorító és érthetetlen, hogy amíg a múzeum annyira szívén viseli a modern képzőművészetet, hogy még nyári alkotótábort is szervez, a régi fürdőházban pedig Hangfürdő címen állandó kiállítást rendezett be, amit most nem minősítek, pont a „saját” emlékeit kezeli mostohagyerekként. A bányászemlékművek kopottak, rozogák, elhanyagoltak. A fényképeket kiszívta a Nap, legtöbbjükön a név is alig olvasható, és az sem derül ki mindenkiről, hogy üzemi baleset, vagy a háború, a történelem áldozatai. Érdekes program, kellemes sétaidőben. Egyszer mindenkinek érdemes megnézni.

Csak egész pici bányajárásra van lehetőség hangutánzással, még kason se megyünk le. A leglátványosabb része a legvégén van, a bányász kolónia lakások és üzletek. Itt akár interaktív is a kiállítás BÁNYÁSZNAPOKON! Tehát nem mindig. Sajnos a Skanzenhez való odatalálás nem egyszerű, (ipartelep, jégpálya). Amikor voltunk, nemigen sikerült rászedni az alkalmazottakat idegenvezetésre, mentünk a fejünk után, és nem is volt interaktív a kiállítás.