Ebéd mellé

Várpalotán képzeltem el az ebédemet. Ma már nem megy át a 8-as út a városon, szóval, akkor kitérő és irány a belváros! Találtam is egy kis dimbesdombon egy lakótelepet, ami közel volt a várhoz, megkérdeztem, hát, láss csodát, azt mondták, egész Várpalotán nem kell parkolási díjat fizetni, induljak lefelé ezen a lépcsőn, aztán pont ott lesz egy étterem is. Séta lefelé a lépcsőkön, közben hopp, nézzük, itt a vár! Túrják-fúrják a környezetét, teherautók verik a port, sehol egy ép rész már. Mindenhol építkezés zajlik. Elkap egy építésvezető (??) szerű jelenség, hogy nahát, mit mászkálunk itt, nem mászkálunk ám csak úgy! Mondom, hogy a várba mennék… hát, fejvakarás, biztos oda? Hát hová máshova? Na jó, akkor mehet… de elkísért, hogy oda megyek-e? Odamentem. Bejött velem a pénztárig. Ott mindenféle jelmezekbe öltözött nők meg férfiak unatkoztak, egy középkori ruhaimitátor hölgy elsétált miattam a pénztárig, aztán kialkudtunk egy nyugdíjas jegyet. Egy – valószínűleg volt bányász – idősebb úr, mindenféle aranysujtásos izében meg nagy karddal az oldalán felállt és kötelességszerűen elmondta, hogy menjek csak arra, aztán bámészkodjak, és majd mindent meglátok. Ezzel visszaült. Én meg egyedül lődörögtem a „várban”. Többcélú dolog ez, összefonódik a páncélos hősi múlt a bányászattal, tehát a vár hol ez, hol az… hol klasszikus életvitel bemutatása, hol földalatti munka, hol vasalók vannak vitrinekben, nyilván vasvasalókkal vasalták a vaspáncélokat, hol irodák vannak, valami éppen zajló foglalkozásiok, hol meg esküvőre készítik éppen az egyik emeletet. De azért csak bejártam valahogy. Fent körbekerengtem a kerengőn, nem valami fényes látvány az építkezés, meg a város sem egy építészeti remek. A padlástérben a gerendákra akasztott boszorkánybabák riogatnak. A termekben mozgásérzékelők vannak, bekapcsol a magyarázat mindenhol, ahol van kiállítóterem. És még azt is megkaptam a portán, járvány kellős közepe, hogy áá, nem kell, minek ide maszk…