Rendben van

A bakonybéli csillagdában voltunk, már előre kinéztem: ide betérünk a látogatás után. Sejthető volt, sokan lesznek, megérkezett a tavasz, kirándulóidő, hírlik - mondják: lassan kezd több pénze lenni az embereknek, többet is költünk mint korábban - ez jó, ha tényleg így van.

A bejáratnál ki van írva, ott várjon a kedves vendég, mindjárt jön egy munkatárs, aki megmutatja, hova üljön. Szófogadó emberek vagyunk, kicsit topogtunk ott egy darabig, ártatlan borjú képpel pislogva.

Akkor jött egy pincérlány, aki elvezetett egy pamlagra a gyereksarok mellett, hogy ott várjunk mire felszabadul egy asztal - bár üres asztalt magam is láttam vagy kettőt. Ülök ott - addig Anya és a kislányom egy egészségügyi kitérőt tettek - közben látom, más vendég nem olyan kis udvarias mint mi, belép, fogja magát és leül egy asztalhoz - szemesnek áll a világ - senki nem szólt rájuk.

Na, végre aztán mi is elhelyezést nyertünk - aztán soká vártunk - mire valaki jött felvenni a rendelést. Hozzá kell tennem, tényleg teltház közelében volt a vendéglátóipari egység.

Na eddig kötekedtem, jöjjenek a szép dolgok. A leves! Egy vadragu leves, a cserépedény tésztával lefedve és úgy alatta buzog a főzet, úgy hozzák ki. Én olyan finom levest még életemben nem ettem, egymagában megérte a látogatást!

Másodiknak valami vadhúst ettem, kolbászos - káposztás - dödöllével, kiadós és finom volt. Mikor az üres öntöttvas serpenyőt megemeltem, elképedtem. 45 - ös karom van, de elég csuklóból megtartani, olyan nehéz, főleg, ha tele van kajával. És vékonyka pincérlányok ezekkel szaladgálnak naphosszat, le a kalappal!

Volt kis gyereksarok, kislányunk bevett szokása, hogy hamar "asztalt bont" és onnantól mindenki dobjon el mindent és vele foglalkozzunk - itt nem volt gond, mindjárt játszópajtások is akadtak.